JazzMa

Friss Hírek

Happy Easter2019. április 22.
Kis hírek – friss hírek2019. április 22.
Frisell, Bill: Epistrophy2019. április 19.
Blom, Jasper: Polyphony2019. április 17.
VÉGRE ITTHON!2019. április 15.
Young, Dave: Lotus Blossom2019. április 14.
Cséki Kálmán: Awakening2019. április 08.
INTIM ÖRÖMÖK2019. március 31.
Dave Young - Lotus Blossom2019. március 25.

Hírek

SZÁZ ÉVE SZÜLETETT BILLIE HOLIDAY, A JAZZVOKÁL LEGIKONIKUSABB KÉPVISELŐJE

Billie Holiday egyike a több mint száz éves műfaj legfontosabb szereplőinek. Nincs olyan jazzművész, és egyáltalán nem csak a vokalisták között, aki ne ismerné, és ne tisztelné ezt a minden szempontból különleges személyiséget. És jóllehet a jazz története bővelkedik a tragikus sorsú művészekben, még sincsenek sokan olyanok, akikre találóbb lenne a „született vesztes” jelző, mint éppen erre a nagy énekesnőre. Jelentőségét így fejezte ki Annie Ross, a Lambert-Hendricks-Ross vokáltrió tagja, aki szólóban is szép pályát futott be: „Minden énekesnő térden állva köszönheti meg Istennek, hogy volt egy Billie Holiday”.

Eleanora Fagan koldusszegény fekete tinédzserszülők gyermekeként született 1915. április 7-én Philadelphia-ban. Apja – maga is zenész – soha nem törődött a családjával, így a kislány a legnagyobb nyomorban nőtt fel. A 20-as évek Amerikájában feketének lenni aligha volt jó indulás. Csekély iskoláztatás, javítóintézet, erőszak és prostitúció jutott osztályrészéül. De a veleszületett muzikalitás a zugkocsmák és a kétes hírű klubok világában is felszínre tört. A korabeli fekete lét kiszolgáltatottsággal és megaláztatásokkal teli gettó-világából jutott el a koncertpódiumok magaslataira és a senkivel össze nem vethető előadói varázsának minden nemzedék tisztelettel adózik. „Lady” becenevét már a harlemi klubokban elnyerte célozva királynői, méltóságot sugárzó megjelenésére. Ezt jóbarátja, Lester Young még megtoldotta a Holiday-ből származó Day szócskával és a „Lady Day” fogalom örökre bevonult a jazztörténelembe.  (Cserében Billie adta a „President” nevet Young-nak.) Filmkarrierről is ábrándozott, de ehhez is túl korán született. Már a 30-as években is kapott ugyan egy-két kisebb szerepet, de az 1947-ben forgatott „New Orleans” című filmmel kapcsolatban túlzott reményeket táplált. Egy zavaros fantáziatörténet, persze fehér szerelmesek „lázadása” a konzervatív társadalom ellen. Lady Day-nek, aki egész életében az egyenjogúságért küzdött egy fekete szobalányt kellett alakítania… Pozitív hozadéka annyiban mégis volt, hogy Louis Armstrong-gal együtt ez a film sokat használt a két jazzikon otthoni és nemzetközi népszerűségének.

A rettenetes gyermekkor után, amelyben Armstrong és Bessie Smith lemezek jelentették első találkozását a jazz-zel, Harlembe költözése vitte közelebb a jövőhöz. Kifejezett őstehetség volt, aki zenét sem tanult, de ezt pótolta intelligenciája, stílusérzéke és jó ízlése. Nem volt erős hangja és nagy hangterjedelme, nem volt erős oldala a scat vokál sem, mégis lenyűgöző az előadásmódja. Maga mondta: „nem hinném, hogy amit csinálok, az voltaképpen éneklés, inkább improvizálok a hangommal, mint Armstrong, Lester Young, vagy a többi hangszeres művész. Minden úgy jön, ahogyan érzem, és a dalokat a magam egyéniségéhez igazítom. Ez minden, amit tudok.” Valójában éppen emiatt értékelték magasra zenésztársai, azaz a hangszeres zenészekre jellemző előadásmód miatt. (overall musicianship). Sok más jazzóriás felfedezője, John Hammond talált rá a harlemi Café Society klubban és indította el a fényes, de rögös pályán. Hammond sógora Benny Goodman volt, és az ő együttesével debütált Billie egy jelentéktelen kis dallal, a „Your Mother’s Son-in-Law”-val. Jellemző, hogy az olyan nagy komponisták, mint Gershwin, vagy Jerome Kern szerzeményeit csak fehér előadókkal voltak hajlandók rögzíteni a lemezcégek.

Egész életvitele, ami persze művészetére is hatással volt, katasztrofális volt. Alkohol és kábítószer, börtönbüntetés és elvonókúra, rosszul sikerült házasságok és szerelmi kapcsolatok, rasszista megaláztatások és botrányos jelenetek menedzserekkel és zenész partnerekkel. 1956-ban egy William Dufty nevű író közreműködésével kiadta keserű önvallomását „Lady Sings the Blues” címmel.

Zenei pályája is a hullámvasútra hasonlít. Alig húszévesen már a nagytekintélyű harlemi Apollo színházban énekelt és Teddy Wilson-nal, majd saját zenekarával lemezfelvételeket készített. A zenészek gyakran változtak, de minden lemeze egy új felfedezés varázsával hatott és tartós sikert biztosított. Énekelt Count Basie és Artie Shaw zenekarával is. Hajmeresztő, de a csaknem fehérbőrű énekesnővel kapcsolatban a fajgyűlölők kifogása Shaw-nál az volt, hogy egy tiszta fehér zenekarban miért énekel egy fekete, Basie-nél pedig, hogy miért világosabb, mint a zenekari tagok. Ennyit a demokrácia bölcsőjéről… Ezután már elege lett a zenekarokból és csak szóló énekesként szerepelt haláláig. A 40-es évek közepén már igazi sztár volt, aki például az Esquire magazin népszerűségi listáján Mildred Bailey-t és Ella Fitzgerald-ot is megelőzve volt az első. Vagy tíz éven keresztül rengeteg felvétele született, énekelt Armstrong-gal is és olyan zenészek kísérték, mint Buck Clayton, Harry „Sweets” Edison, Charlie Shavers, Tony Scott, Ben Webster, Lester Young, Flip Phillips, Coleman Hawkins, Oscar Peterson, Mal Waldron, Barney Kessel, Ray Brown, Alvin Stoller – tényleg csak pár nevet említve. Mindez már a nagy impresszárió Norman Granz menedzselése alatt történt, aki felléptette az 1957-es Newport-i Jazzfesztiválon, valamint számos Jazz at the Philharmonic turnén, de tapsoltak neki a londoni Royal Albert Hall-ban is.

Munkásságának kiemelkedő pillanata az 1957. december 8-án a CBS televízió „The Sound of Jazz” című show-jában való szereplése régi barátjával és lelki társával Lester Young-gal. Ez a fekete-fehér felvétel szívbemarkolóan foglalja össze egész létezésük nagyságát: a „Fine and Mellow” előadását a jazzirodalom is a műfaj történetének legmagasztosabb pillanatai között tartja számon. Voltak tervei, például, hogy Angliában telepszik le, de a mélyrepülésből már nem tudott kijönni és megalázó körülmények között halt meg 1959. június 17-én egy New York-i kórházban.

A legendává magasztosult művész nem érte meg a könyvek, újságcikkek, tanulmányok, esszék, filmes és televíziós „életrajzok” azon tömegét, amelyek halála után vele foglalkoztak, messze meghaladva minden elismerést, amelyet élete során megtapasztalhatott. 1972-ben korábbi önéletírásából készült  a „Lady Sings the Blues” című film, amelyben Diana Ross alakítja Billie-t. Vitatható alkotás ugyan, de legalább milliók ismerhették meg ezt a tragikus életet és Holiday csodálatos művészetét. Hangzó öröksége nem túl terjedelmes, de olyan hatalmas mennyiségben vált hozzáférhető (különösen a CD-korszak beköszöntével), hogy mindenki hozzájuthat nemcsak sorlemez, de mindenféle gyűjteményes kiadás, díszalbum stb. formájában is. Holiday művészetének egyik legnagyobb rajongója és kultuszának ébrentartója Dee Dee Bridgewater, aki énekesnői karrierje mellett tehetséges színésznő is. Londonban és Párizsban ő játszotta a „Lady Day” címszerepét egy Holiday-ről szóló színdarabban. Sokan éneklik napjainkban is repertoárjának dalait („Good Morning Heartache”, „Lover Man”, „Now or Never”, „What a Little Moonlight Can Do” stb.)  és saját szerzeményeit is, amelyek közül a legismertebbek, a „God Bless the Child”, a „Don’t Explain”, vagy a „Billie’s Blues”. Szívmelengető számunkra, hogy már 1941-ben lemezre vette Seres Ernő világhírnévre szert tett „Gloomy Sunday” című dalát. S ha már a leghíresebb vele kapcsolatos dalokat említem, feltétlenül szólni kell a rasszizmus talaján álló akkori Amerikában óriási botrányt kiváltó „Strange Fruit” (Furcsa gyümölcs) című számáról. A szöveg szerint a magnólia édes illatához a déli éjszakában az égett emberi hús szaga vegyül, és a fán függő furcsa gyümölcs egy meglincselt fekete teste. Hát, aligha erre vágyott a derék fehér publikum…

S annak illusztrálására, hogy mennyire élénken él jazzberkekben a 100 éves Lady emléke, és hogy művészete éppúgy megkerülhetetlen a jazzénekesnők számára, mint a hangszereseknél Parker-é, vagy Coltrane-é, egy példa napjainkból.  Molly Johnson, aki befutott kanadai énekesnő, „Because of Billie” című albumával tiszteleg nagy elődje művészete előtt. Még a külsőségeket illetően is mintha Holiday reinkarnációja lenne, hiszen a 40-as évek közepének Lady Day sztárfotóját idéző kosztümben fotóztatta le magát a borító számára. A  lemez címét pedig a következőképpen világítja meg: „Éveken át mondták nekem, hogy nagyon hasonlítok Billie Holiday-re. Nem – én Billie MIATT létezem.” 14 dal Holiday repertoárjából és a modernebb hangvételű feldolgozások még közelebb hozzák a jazztörténet ikonikus alakját a mai hallgatókhoz. Nem mellesleg a remek hattagú kíséretben a Kanadában élő Botos Robi zongorázik!

Egy biztos: Billie Holiday már bevonult a jazztörténelembe és a halhatatlanok csarnokában van a helye mindörökre, amíg zene lesz a Földön.

Vissza a hírekhez