Kendrick Scott a BJC-ben – Első koncert
Nem sokkal fél hét után már sor állt a BJC koncertterme előtt. A nagy érdeklődés miatt egymás után két koncert is megrendezésre került, valamint az asztalok is elszivárogtak a teremből, hogy több széknek jusson hely.
Én az első, 7 órai koncertre mentem, és rögtön lecsaptam az első sorban a középső székre, amiről kiderült a koncert elején, hogy Mike Moreno gitáros lábára esik onnan a legjobb kilátás, így a lego-szerű pedálépítmény használatát leshettem karnyújtásnyira tőlem.
A bőgőnél Joshua Ginsberg (a meghirdetett Joe Sanders helyett), a fantasztikus Taylor Eigsti a zongoránál, a már említett gitáros, Mike Moreno, a doboknál pedig a zenekar arca, Kendrick Scott, akinek már az első szavából érződött szeretete, tisztelete a közönség iránt. Sok énekes küszködik a konferálással, azonban ő dobos létére természetes humorával számomra irigylésre méltóan szólt közönségéhez.
Az este folyamán a 2019-es új lemezüket mutatták be. "A Wall Becomes a Bridge" egy optimista metafora; a problémák lehetőségeket jelenthetnek, és próbáljuk meg így felfogni a gondokat, ezt szerette volna közölni Kendrick. Ez a koncert volt egyébként az európai turné második állomása.
Az első szám nem meglepő módon a lemez első száma is, címe „New Eyes”. Ha jól emlékszem, ez a zongorista, Taylor Eigsti szerzeménye volt.
Az első hangtól fogva érezni lehetett az "Amerikát", az örömöt, nyitottságot.
Scott arcát kivétel nélkül csak csukott szemmel, vagy vigyorogva lehetett látni, esetleg a kettő egyszerre.
Megjegyezném, hogy Taylor két zongorát is használt, a helyin kívül még egy elektromosat is. Volt, hogy egyszerre játszott a kettőn. A szólóit hallva beleborzongtam a zsenialitásába.
A számok témáit a szaxofonos, John Ellis (aki ki tudja miért, nem volt jelen) helyett most Mike Moreno pengette, helyenként Kendrick is énekelte azokat, méghozzá nagyon tisztán és finoman. Itt érezni lehetett a Lionel Loueke-és beütést, ami szintén nem véletlen, a közös munkájuknak köszönhető.
Mike sound-járól pedig csak szuperlatívuszokban tudnék beszélni. Nagyon tetszett, ahogy a slide-gyűrűt használta.
A hangzásvilág nagyon természetes, szolid dallamok és ritmikák, extrém virtuozitással egybekötve a legjobb párosítás. A szólókon se a merészkedés érződött, sokkal inkább a zeneiség, szépség.
A „Darn That Dream” című ballada kivételével szinte az összes szám saját volt, mindnek külön mondanivalója van, és stílusilag az összes egymásra jellemző. Ezen kívül 6/8-ados lüktetés érzet, de mainstream jazz elemek is fellelhetőek voltak.
A legjobban tetszett a bőgős, Ginsberg száma, a „Voices”, aminek tartalmát Kendrick kitűnően magyarázta; a fejünkben lévő kétkedések, igen-nem hangok kaptak szerepet.
Kiemelném még a „Don Blue”-t is, aminek a témájának egyszerűsége, kedvessége tetszett meg, nem vagyok biztos benne, de talán a zongorista szerezte.
A „Darn That Dream”-re visszatérve, talán a Jimmy Van Heusen szerzeményből lett standard a kakukktojás volt a repertoárban. Nagy kontrasztot keltett, de leginkább jólesően hatott, és kicsit "visszapillanttatott" minket a mainstream jazz eredetiségéhez, az alapokhoz. Ebbe a számba nem igazán nyúltak bele, nem szerkesztettek akkordokat, vagy harmonizálták át, lement, ahogy meg volt írva, de mindezt érzéssel és őszinteséggel játszva.
Kendrick Scottról:
Feltűnt, hogy a lábdob mellett egy pergőt is ütött pedállal, ezzel egy különleges hangzást elérve, mondhatni egy plusz végtagként funkcionált. Fantasztikus, hogy a lábával komplett groove-okat játszott, mialatt a kezével szabadon játszott. Érződött a nyugodtság a játékában. Érdekes, hogy a dobokon elhelyezett triggereket használt, amit egy laptopról vezérelt, ezzel is a hangzást színesítve.
Még annyit hozzáfűznék, hogy hallatszott a közös gondolkodásmód a zenéjükben, a maximális egymásra hangoltság és az alázat.
