Exkluzív miniinterjú a “svájci” dobossal, Billy Cobham-mel
Szöveg: Dr. Szabó Csaba, képek: Faina Cobham.
Talán nem tudják sokan, de a panamai származású dobos, Billy Cobham, immár majd’ 40 éve Svájcban él. A 80-as évek elején döntött úgy, hogy átköltözik New Yorkból, és azóta is itt él, sokáig egy kisebb falucskában, majd egy ideje Bern városában. Nemrég kiderült, hogy mintegy fél órányira lakik csak tőlem. Élete párjával (és mellesleg, jelenlegi menedzserével), Faina Cobham-mel leleveleztem egy rövid találkozót; Faina küldött pár képet is a Jazzma olvasóinak, akiket ezúton is üdvözöl ... és azt üzeni, ha bárki szeretne rendelni Billy új lemezeiből, írjon neki! (faina123@mac.com). Ahhoz is hozzájárult, hogy a Billy Cobham interjúkötetből („Six Days at Ronnie Scott’s”) néhány részt lefordítsak a JazzMa olvasóinak.
Sz.Cs.: Billy, még egyszer köszönöm, hogy találkozhattunk, és nagyon köszönöm a két új lemezt, és az interjúkötetet. Ezeket nem is nagyon lehet máshogy megszerezni, csak egyenesen tőled?
B.C.: Igen, egy ideje már leálltam a klasszikus lemezforgalmazási modellel, egyszerűen nem éri meg. Elkészítem a lemezt, és a koncerteken megveheti a közönség. A koncertek után, akármilyen fáradt is vagyok, leülök, mindenkivel váltok pár szót, és dedikálom a lemezeket.
Sz.Cs.: Furcsa évünk lett a vírus miatt. Mennyire estek kútba az idei terveid, és mivel töltöd az idődet?
B.C.: Egy tervezett nagy európai túra is kútba esett, és egy távol-keleti is. Sajnos nincs mit tenni, ki kell várni, amíg újra beindulnak a dolgok. De azért dolgozom, komponálok, gyakorlok, és online doboktatással is foglalkozom. Dolgoztam egy filmzenén is, amely egy új Luc Besson filmhez fog kijönni... Western lesz a film, és a Spectrum lemez zenei anyaga vastagon szerepelni fog benne.
Sz.Cs.: Rengeteg kérdést írtam össze, de úgy látom, ebben az interjúkötetben nagyon sok mindenre választ kapok, és nem akarom az idődet rabolni azzal, hogy újra felteszem ezeket. Például, a Spectrum lemezről kérdeztem volna, amely lassan 50 éve jelent meg...
B.C.: 50? Ne is emlékeztess ilyen nagy számokra. De valóban, az a lemez meghatározó volt a karrierem szempontjából; remek zenészekkel játszottam rajta, és valóban, a könyvben részletesen elmesélem a lemez történetét. Sajnos már sokan nincsenek közöttünk azok közül, akik a lemezen játszottak, Tommy Bolin, Joe Farrell, Ray Barretto...
Sz.Cs.: És már Jan Hammer sem koncertezik régóta...
B.C.: Igen... Jan esetében nem a koncertezéssel lenne a baj, hanem a koncertekre való utazgatást nem vállalja már. Mit mondjak, tényleg ez a része a legnehezebb a zenélésnek, és az évek során egyre macerásabb lett minden, ami ezzel jár. Ha már a színpadon állsz, zenélsz, az már csak a jutalom.
Sz.Cs.: Milyen érzés itt Svájcban élni?
B.C.: A svájciak nagyon jók abból a szempontból, hogy a saját dolgukkal törődnek: abban nagyon profik. Tehát úgy élem ezt meg, hogy Svájc nekem a munkám szempontjából nagyon előnyös, jó helyen van, mindenhova könnyen el lehet jutni innen, és Európában több koncertet tartok, mint a világ más részein... vagyis tartottam, mert most ugye mindent le kellett állítani.
Sz.Cs.: Megismernek az utcán?
B.C.: Á, itt nem, de nem is hiányzik. Az inkább Amerikában fordul elő. Egyszer egy focimeccsen Denzel Washington jött oda hozzám, hogy “Nézzék, emberek, itt ül a legenda, Billy Cobham!”.
Sz.Cs.: Mondj valamit az új lemezről! Megint felvetted a Panamát is egy új verzióban.
B.C.: „Tiega del Fuego” a lemez címe, és a kiváló angol basszusgitáros Michael Mondesir játszik rajta, és egy remek francia keyboard-os, Camelia Ben Naceur. Egy szuper skót gitáros, David Dunsmuir is a zenekar része volt, de az utazgatás megszervezése nagyon nehezen ment neki, és a következő zenekaromban sajnos már nem fog tudni szerepelni. Már jó pár évtizede vezetek saját zenekart, és állandóan változik a tagság, néha a zene igényel változtatást, de sokszor inkább csak betegségek, vagy logisztikai dolgok szólnak közbe. Mindenesetre nagyon szeretem ezt az új lemezt, és úgy érzem, ez a zenekar tökéletesen szólaltatta meg a kompozícióimat.
https://www.youtube.com/watch?v=cJk0tYcqE6o
Sz.Cs.: Hogyan komponálsz, és hogyan mutatod meg a zenekarnak az új zenéidet?
B.C.: Kotta, éneklés, dúdolás, és megbeszélések, és utána próbák. Senki nem tanított engem, hogyan kell zenét szerezni... még annak idején McLaughlin-t kérdeztem a Mahavishnu Orchestra idején, de nem volt hajlandó tippeket adni. Azért ellestem mindenkitől, amit tudtam; sokszor azt veszem a legnagyobb bóknak, ha a zenészeim azt mondják: “Te Billy, ezt nem értem...”, vagy “De Billy, ezt nem lehet lejátszani...”
Sz.Cs.: Egyébként emlékszel még, mi volt a legelső kompozíciód, ami valaha is megjelent?
B.C.: Talán egy 1970-es Junior Mance lemezen, a “Well I’ll Be White Black"-en.
Sz.Cs.: Eric Gale, Chuck Rainey... az is egy jó kis LP volt... És azóta mennyi sok másik követte, azok a klasszikus lemezek a Mahavishnu-val, több tucatnyi szólólemezed, és a rengeteg side-projekted révén... Nagyon jó látni, hogy még ebben a szürreális évben, 75 évesen is árad belőled a pozitív életerő. Kívánok további minden jót, és remélem, hamarosan újra láthatlak a színpadon.
B.C.: Én is köszönöm a találkozót.
