Gitárosok az én szememmel – 10. rész – Joe Pass
Azt hiszem, elképzelhetetlen egy jazz gitáros sorozat Joe Pass nélkül. Érdekes, hogy valamiért sosem állt olyan közel hozzám, akármennyire is megkerülhetetlen az ő neve, ha erről a hangszerről van szó. Nem halaszthattam tovább, hogy górcső alá vegyem és sorozatom legújabb szereplőjévé tegyem az egyik, ha nem a legjelentősebb gitárost a jazz történelméből.
Joseph Anthony Jacobi Passalaqua néven látta meg a napvilágot New Jersey-ben 1929. január 13-án. Már 14 éves korában előadóként dolgozott különböző zenekarokkal. Kisebb együttesekkel utazott, és költözött el végül New York City-be. A drogok őt is utolérték és az 50-es években sok időt töltött börtönben emiatt. Egy interjúban mesélte később, hogy akkoriban a drog volt az első a sorban, a zene a második és a nők a harmadik. Viszont az első minden energiáját elvette. Két és fél éves rehabilitáció után azonban kigyógyult.
A Pacific Jazz Records-szal jelent meg több albuma az 1960-as évek során („Catch Me”, „12-String Guitar”, „For Django”, „Simplicity”). 1963-ban elnyerte a Downbeat magazin New Star Díját. 1965-ben George Shearing-gel turnézott, a 60-as években főleg TV-, valamint Los Angeles-i stúdiófelvételeket készített.
Norman Granz neve rendkívül fontos a pályafutásában, hiszen ő szerződtette Pass-t a Pablo Records-hoz 1973 decemberében. Itt előbb megjelent a „Virtuoso” szólóalbuma, majd a „The Trio” Oscar Peterson-nal és Niels-Henning Ørsted Pedersen-nel. Ez az album később Grammy-díjat is nyert. A Pablo művészeként pedig együtt dolgozhatott olyan nevekkel, mint Duke Ellington, Count Basie, Dizzy Gillespie, Benny Carter, Milt Jackson, Herb Ellis, és Zoot Sims (illusztris társaság). Egy bizonyos Ella Fitzgerald-dal is ekkor rögzített közös albumokat (szám szerint hatot), amik a legismertebb vokális felvételek közé tartoznak az akkori időszakból.
A gitáros növendékek számára Joe Pass és az ő akkordjai az egyik legáltalánosabb, legfontosabb tanulmány. A játékmódja, a sound már kilométerekről felismerhető, az őt követő nemzedékekre tett hatása mérhetetlen. Megjelenése, külsője, arca is rendkívül jellegzetes volt, így vált egy igazi ikonná. Nem véletlen írták róla, hogy úgy néz ki, mintha valakinek a nagybátyja lenne, és közben magasról tesz mindenkire, úgy gitározik. A virtuozitása is a legnagyobbak közé emelte, a gitározás több aspektusában alkotott egyszerre maradandót. Egyedül megtöltötte a színpadot, ha szabadon játszott, gyönyörű hangokkal töltötte meg az űrt; ha tempóban volt, folyton változatosan kísérte magát akkordokkal, sétáló basszussal, és párhuzamosan maradt érdekes és izgalmas az improvizációja.
