Grant Green (1935-1979) – Gitárosok az én szememmel – Salvai Ádám sorozata – 13. rész
Grant Green egy érdekes név volt már a jazz barangolásaim elejétől, hiszen mindenki hallott már róla, valahogy mégis ritkán kerül terítékre. Ezt is hivatott szolgálni ez a cikk, hogy kicsit többet megtudjanak az olvasók erről az igenis fontos gitárosról.
Green 1935. június 6-án látta meg a napvilágot a Missouri állambeli St. Louis-ban. Elsőként 13 évesen állt színpadra egy gospel zenét előadó formáció tagjaként. A megkerülhetetlen Charlie Christian mellett főleg a szaxofonosok voltak komoly hatással rá, közülük is nem meglepő módon Charlie Parker emelkedik ki. Első felvételei Jimmy Forrest tenorszaxofonossal készültek; ebben a felállásban pedig egy bizonyos Elvin Jones ült a doboknál. Vele számos albumon dolgoztak közösen az 1960-as évek során. Green képességeiről sokat elárul, hogy amikor hallották őt a Blue Note-nál, akkor a szokásokkal szemben nem kísérő zenészként, hanem rögtön vezetőként rögzítettek vele lemezt és hoztak össze egy zenekart köré. 1961 és 1965 között mindenki másnál több Blue Note LP-n találkozhatunk az ő nevével.
Vezetőként az első albuma a „Grant's First Stand” volt; ugyanebben az évben követte még ezt a „Green Street” és a „Grantstand”. A Down Beat kritikusai meg is szavazták a legjobb új csillagnak 1962-ben. Ezekkel párhuzamosan Green gyakran szerepelt más zenészek anyagain, például Hank Mobley, Stanley Turrentine, és Larry Young. Két legjobbnak tartott lemeze, az 1963-as „Idle Moments” (nem kisebb nevek társaságában, mint Joe Henderson és Bobby Hutcherson), valamint az 1964-es „Solid” is ezekben az években készült el.
Érdekesség, hogy számos album nem jelent meg még az élete során, csak utólag. Ide tartozik több felvétel Sonny Clark-kal, illetve két lemez 1964-ből (a „Matador” és a „Solid”), ahol a John Coltrane Quartet oszlopos tagjaival, McCoy Tyner-rel és Elvin Jones-szal zenélt együtt.
A 60-as évek végén többnyire inaktív volt, elhagyta a Blue Note-ot egy időre (ahova a későbbiekben még visszatért), valamint drog problémákkal küzdött. A 70-es évek során több irányban is próbálkozott, néhányan úgy tartják, hogy az „Acid Jazz Atyja”-ként is nevezhetnénk.
1978-ban már sok időt töltött a kórházban, ennek ellenére ment el turnéra, hogy pénzre tegyen szert. Végül 1979. január 31-én egy szívroham következtében hunyt el.
Elismert kritikusok fogalmaztak úgy vele kapcsolatban, hogy már élete során is túlságosan figyelmen kívül hagyták. Az egyik legnagyobb meg nem énekelt hőse a jazz gitározásnak. Pedig játékmódja, hangszíne rögtön felismerhető, ilyen téren mindenképp a legnagyobbakkal említhető egy lapon. Jellemző volt rá, hogy orgona trióban lépett fel egy dobos és egy orgonista társaságában.
Bármikor hallgattam Green-t eddig, mindig jó benyomást tett rám. Talán nem ő volt a legtechnikásabb, a legkirívóbb alakja a gitáros univerzumnak, a soundja engem az első pillanattól kezdve megfogott. Folyton éreztem benne a blues-t, a dallamainak a megszólaltatása és formálása miatt nekem mindig több volt annál, hogy csak egy legyen a sok közül.
