Jazz és a Bor Fesztiválja 2021 – 2. nap, avagy minden út Elek Pistához vezet

Szalai Tücsi és Bágyi Balázs bevezetője után az év fiatal jazz-zenészei, Bangó Adrienne (ének) és Egri János Jr. (zongora), valamint rutinos társaik, Pintér Zoltán (zongora), az Év Fiatal Jazz-zenésze cím ötletgazdája, Orbán György (nagybőgő), Bágyi Balázs (dob) és a múlt heti tatabányai tudósításomban is szereplő Elek István (szoprán- és tenorszaxofon) adták a második nap első koncertjét.

Már régen feladtam a küzdelmet, hogy követni próbáljam az újabb és újabb jazzénekesnő-jelölteket, de amikor alkalom adódik, természetesen nem térek ki a meghallgatásuk elől. Bangó Adrienne hangja már a bemelegítéskor feltűnt, amikor még csak az utcán közelítettünk a helyszín felé, a Pintér–Orbán–Bágyi trió kíséretével előadott négy örökzöldet (Old Devil Moon, I’m a Fool to Want You, There Will Never Be Another You, I’ll Remember April) pedig igazán jó hangon és szép angol kiejtéssel abszolválta, és teljesen élvezetes kis koncertet adott, szerényen a színpad szélére húzódva.

Adrienne még egy duó erejéig maradt, amelyet a zongorát Pintér Zoltántól átvevő ifjabb Egri Jánossal adtak elő.

Amikor utóbbit először hallottam, ő még Jancsika volt, és kisgyerekként a „Besame Mucho”-t énekelte, a Márványteremben. Azóta zongorista lett, és mindjárt egy saját, a műsor elején hallott örökzöldeknél izgalmasabb, modernebb, lendületesebb számmal kezdett, Elek István szopránszaxofonon előadott szólójával fűszerezve. Dalcímet nem közöltek, ahogy a második darab esetén sem, de utóbbi minden bizonnyal Monk-tól származott.

Befejezésként dicséretes módon magyar szerző, Oláh Kálmán (Egri János Jr. nagybátyja!) „Valley of Meggido” című darabját adták elő fergeteges szopránszaxofon-, zongora- és dobszólókkal. Mindig örömmel hallgatom, ha magyar zenészek nemcsak a Nagy Amerikai Daloskönyvből válogatnak, hanem elismerik, hogy a hazai szerzők darabjait is érdemes műsorra tűzni, hiszen sok mű minősége semmiben sem marad el az amerikai kollégákétól.

Az első koncerten egy tehetséget hallottunk, a másodikon viszont egy érett jazzénekesnőt, akinek a színpad közepén a helye a reflektorfényben. Pocsai Krisztáról van szó, aki vitathatatlanul az egyik, ha nem a legjobb magyar jazzénekesnő. Úgy értem igazán jazzénekes, nemcsak annak mondják. A műsorfüzetben ugyan Pintér Zoltán Quintetként szerepeltek, de az est elsősorban vitathatatlanuk Krisztáról szólt, Pintér Zoltán (zongora), Zana Zoltán (tenorszaxofon), Orbán György (nagybőgő), és Balázs Elemér (dob) kíséretével. Standardeket hallottunk, és ezek a milliószor előadott és hallott darabok az említett muzsikusok előadásában újjáéledve megunhatatlanul szóltak.

Corea darabjával kezdtek (High Wire), majd következett a „There Is No Greater Love”, „voice&bass” bevezetővel, Zana Zoltán szólójával. „Gentle Rain” – tényleg gyengéden előadva, Kriszta gyönyörűen énekel, Orbán Gyuri táncol a bőgővel (az egész koncerten nem csak hallgatni, nézni is jó, hogy mennyire együtt él a zenével, még Elemérnél is jobban), Zana úgy fújja, mint Stan Getz (ez pozitív), Elemér pedig csak kézzel dobol. Aztán egy kis „voice&drum” és seprűzés (Secret Love), majd „All of You”, amelyben Kriszta úgy játszik a hangjával, ahogy csak kevesen képesek. Winand Gábor emlékére: „Here’s That Rainy Day” – maga a szépség, Kriszta és a tenorszaxofon hangja, ahogy a zongoraszóló átúszik a bőgő brummogásába, miközben Elemér a seprűivel simogatja a dobokat és cintányérokat.

A ráadás előtt egy kis őrület (Twisted) szaxofonnal és bőgő–dob felelgetéssel most is és a könnyedén, felszabadultan énekelt ráadásban (Lester Leaps In). A taps több mint megérdemelt.

Maradéktalan koncertélményben volt részünk, és a fesztivál még nem ért véget.