Mózes Tamara és Kaltenecker Zsolt a Jókai Klubban
2022. augusztus 13.
Aki beült erre a koncertre tegnap este és valamiért mindenáron szerette volna besorolni, felcímkézni ezt az előadást és végül azt bökte ki, hogy fúziós jazz – nem járt olyan távol a valóságtól. Valóban sok minden és sok mindenki találkozott itt, elsősorban két egészen kiváló muzsikus. Egyiküket sem kell különösebben bemutatni, ismerhetjük mindkettejük munkásságát szólókarrierjükből, illetve más formációkból egyaránt, a duettjük viszonylag friss projekt és nagyon izgalmas zenei világ bontakozik ki általa.
Mózes Tamara hangja, előadásmódja mindig is kivételes volt a mezőnyben, eddig is képes volt elképzelhetetlen hangmagasságokban is tűpontosan énekelni, ezen az estén nekem mégis a mostanára igazán beérett, megvastagodott altja jelentett nagy élményt, ahogy szelíd, bársonyos erő jár vele akkor is, ha csak beszél... egy régebbi cikkben amúgy is írtam már, hogy Tamara sosem beszél, énekel mindig, mert neki ez a létformája. Jó hallani, ahogyan egy nagyszerű hang az évek során hogyan fejlődik még tökéletesebbé.
Kaltenecker Zsolt játékát hallva a hangszerek világában járatlanabb néző is hamar megérti, hogy a zongorát miért is sorolják az ütőhangszerek családjába – a hangszer Zsolt keze alatt ütősöket megszégyenítő pontossággal szólalt meg. Ez a hangszer egyébiránt most egy Nord volt, és a zongora mellett bőven kaptak teret az ebben a szintiben megbújó elképesztő hangszínek, nemhiába, ez a hangszer a kreatív muzsikusok kezében van otthon igazán. Amit Zsolt ránk szabadított, arra elsőre azt mondtam, hogy soundinvázió, tökéletes ízléssel, nagyon pontosan kidolgozott hangzások ezek, amik egyszerre ismerősek régről, mégis nagyon érvényesen szólnak most is. Ez az egyik kulcsa ennek az előadásnak, aminek a duett októberben megjelenő „Futurized” című albuma alkotta a gerincét (egy most született angol kifejezést nem könnyű lefordítani, én nagyon szabadon a „Holnapkelte” változatnál kötöttem ki). Különös időhurok ez az anyag, harminc-negyvenéves hangzások köszönnek vissza benne (azt hiszem, emiatt is nagyon kedvelt lesz az album akár rockerek, progresszív fanok körében is), a két muzsikus azzal játszik, hogy csukott szemmel belenyúlnak egy kopott zsákba, régi zenéket húznak belőle elő, és mint két vásott kölyök, forgatják az ujjaik között, csodálják, dobálják, játszanak vele, mindig nagyon szabadon, mindig nagyon szellemesen és mindig jelen, vagy jövő időben. Csupa mosoly, csupa játék ez a zene, amit még izgalmasabbá tesz a sok improvizáció. És még valami, amit nem szabad szó nélkül hagyni: modern jazzt hallgatunk, ami telis-tele van dallamokkal! Végre! Meggyőződésem (és nem vagyok vele egyedül), hogy semmilyen zene nem létezhet dallamok nélkül, ezen az estén pedig akár együtt énekelhetett a közönség egy-egy refrént, az egyszerű, letisztult dallamvilágban otthon érezhettük magunkat. Hiába nyilatkozta pár évtizeddel ezelőtt a kortárs magyar komolyzene egyik akkori nagymogulja, hogy „ma már csak afféle lappangó dallamokat írunk”, nem volt igaza. Egy dallam nem lappang, egy dallam repül, énekel, velem jön haza a koncert után. Még most is szólnak a fejemben...
Keressétek, hallgassátok az október közepén megjelenő „Futurized” albumot, nagyon érdemes.
