Csillogó szemek, csillogó arcok - Nagy Emma szempillája is csillog
Ez történt tegnap este a Budapest Jazz Clubban.
“Bocsánat, csak konferálni akartam, de ilyenkor adatokat mondok.” Nagy Emma bájos személyisége, öntudatos, de bájos humora sugárzik a színpadon. Búgós, suttogó szirén hangja selymesen kúszik bele a fülünkbe.
A színes, változatos Nagy Emma Quintet tagjai (Nagy Emma – ének, Oláh Krisztián – zongora, Cseh Péter – gitár, Dénes Ábel – bőgő, Klausz Ádám – dob) mind külön kis sziget, a saját világukkal és különféle öltözködési stílusával, persze a hangszereik is megkülönböztetik egymást, de mégis egy összeszokott ám egyedi egységekből álló “bandát” alkotnak.
Kellemesen betelt a ház is, szinte a BJC koncert termének összes kis kerek asztala körül kíváncsi fülű és szemű emberek pislognak. Egyikük többször lelkesen felugrik tapsnál a számok között.
Kattogó kapcsolókat hallunk a lábnál az egyik darab elején, olyan finoman indul és szinte katartikus sűrűségbe emelkedik a zene a szám csúcspontjánál, hogy az megborzolja az apró szőröcskéket a karokon. Robbanásszerű zenekavalkád, a közönség lelkesen reagál.
Kontraszt. Erő. Hömpölygő erejű.
Oláh Krisztián beszámolását hallani az első sorból. Nagy Emma meg számok között mesél, például arról, hogy Olaszországban vettek fel albumot. Jól érezték magukat, és még csak a múlt héten tudták meghallgatni az eredményt. Az új albumról is játszanak.
Némelyik dal és Emma hangja olyan mély erejű, hogy egy-két könnycseppet is vélek megcsillanni a közönség szemeiben. A napszemüveges dobos a saját kis világában rejti el szemeit, és finom, de nagy pörgő erejű dobolással később kiremegteti a könnycseppet a szemekből.
A vége meghajlás után -a ráadás utolsó előtti számot- Emma egyedül, zongorával adja elő, levetkőztetve elénk lelkét teljesen, a zenekar félrehúzódik.
Az utolsó szám nagyon jó választás, szép emlékkel ereszti útra a közönséget, még hazafelé is azt daloljuk (This won’t last).