Bemutatkozik legújabb szerzőnk, Székely István
Ez az első anyaga, amely a szombathelyi Lamantin Táborban szerzett élményeiről szól! – A szerk.
- Hát akkor szia… Találkozunk jövőre! Jössz, ugye?
- Már indulsz? Szia! Jövőre ugyanitt!
- Szia! Jó volt újra találkozni! Ugye egy év múlva is itt leszel?
Nagyjából ilyen párbeszédek, búcsúzkodások hangzottak el szombat délután, a Lamantin tábor záróhangversenye végeztével.
Középen a cikk szerzője
Aztán egy idő után észrevettem, hogy újra búcsúzkodom azoktól, akiktől már korábban elköszöntem. És harmadik körben is! Mintha nem akarnánk elengedni egymást, mintha nem akarnánk, hogy tényleg véget érjen a 20. Lamantin tábor.
Pedig az arcok - bár még kipirultak a koncerten való szereplés után - fáradtak. Tanárok, táborlakók egyaránt egy nagyon intenzív hét napjain vannak túl. És mégis - szerintem - inkább maradnának még.
Én másodszor jöttem idén - és nem bántam meg, sőt! A megelőző időszak sok nehézséget hozott számomra, így - finoman fogalmazva - nem voltam a topon érkezéskor. Igyekeztem helytállni, résztvenni az órákon, próbákon, de valahogy nem ment olyan jól… Többet vártam magamtól. Aztán egyszer csak elkapott a gépszíj engem is.
A tábor hangulata, a tanárok és a szervezők odaadása, lelkesedése megtette a magáét. Lassan letettem a súlyokat, megkönnyebbülve találtam meg a helyemet újra a csapatban. A Lamantin meggyógyított.
Húsz év… Nagyon hosszú idő! De a tábor nem fáradt el. Az alapvető cél, az improvizatív zene népszerűsítése, tanítása ma is ugyanolyan fontos, mint húsz éve. Így érzik ezt a szervezők és tanárok is, még akkor is, ha néha fárasztó és nagyon megterhelő is számukra az egy hetes túlpörgetett ritmus. De hát legtöbbjük már húsz éve is itt volt, és azóta együtt “fiatalodott” a táborral.
Mint korábban írtam, másodjára voltam itt, így a tábor munkája, rendje, eseményei már nem hatottak az újdonság erejével, de ez egyáltalán nem volt baj. Tudtam, mit kell tennem és mit várhatok. És amit vártam, meg is kaptam, és ezért köszönet és hála jár.
Köszönöm az inspiráló hangszeres órákat: Elek Istvánnak a biztatást és a szakmaiságot, Tóth Viktornak a hasznos tanácsokat és a lélektől lélekig foglalkozásokat, a bigband próbákat Friedrich Károlynak (elnézést kérek a csapnivaló tenorszaxofon-szólóért a bigband koncerten), és Juhász Gábornak a professzionálisan vezetett, remek hangulatú kis zenekari gyakorlatokat.
Köszönöm a zenésztársaknak az együtt töltött és átzenélt órákat, a beszélgetéseket.
Megtiszteltetés, hogy Maros Ottóval és Körmendy Mátyással előzenekarként játszhattunk a keddi koncerten.
És persze az utolsó este káprázatos jam session-je megkoronázta az egészet. Igazi fergeteges örömzene a legkiválóbbakkal. Köszönöm, hogy együtt játszhattunk, hogy egy színpadon állhatunk: Spányi Emil, Gyárfás István, Csuhaj Barna Tibor, Gyárfás Attila, Cseke Gábor, Körmendy Mátyás, Dominik Bukowsky, Erik Johannessen.
Energiával és inspirációval töltöttek fel, ami - remélem - sokáig kitart majd.
Külön köszönet jár a szervezőknek és bonyolítóknak: A Tímár családnak. Péter, Emese és a többiek, valamint az Improvizatív Zeneműhely Egyesület tagjai adják a lelkét, a varázsát a tábornak és a fesztiválnak. Nélkülük nem lenne, viszont lenne egy nagy lyuk a helyén a világban, mert ez az ügy nagyon fontos. Fiatal zenészek tucatjai indulnak el az úton innen, a Lamantinról. És öreg(edő) zenészek találják meg a zene örömét, mely korosztálytól független, generációkon és távolságon átívelő.
A varázs nem kopott meg. A Lamantin varázslatos. Egy éve azt írtam, hogy nagy ürességet érzek a helyén, amikor véget ért. Most inkább elégedettséget, inspirációt, örömet érzek, hiszen jövőre, 355 nap múlva ismét találkozunk.
Addig is: szia!
