Budapest Jazz Orchestra: A Noiseful Joy 2011. július 14., Dr. Gregorits János
Butch Lacy & Budapest Jazz Orchestra : A NOISEFUL JOY
Ez az album is nyilvánvalóvá teszi, hogy a Budapest Jazz Orchestra – az első igazi magyar bigband – kinőtte magát, nagyobb térre lenne szüksége ahhoz, hogy potenciálját igazán kibontakoztathassa. Ehhez egy alig tízmilliós (és szegény) ország kevés. Ez olyan tény, amit nem lehet megkerülni. Hogyan lehetne ezt a problémát megoldani, nem tudom (én, a magam módján próbálok segíteni: előbb George Duke-ot prezentáltam a MüPa-beli koncertjükhöz, tavaly Butch Lacy-t hívtam meg velük Zsámbékra (ott volt a tulajdonképpni ősbmutató!), most pedig Chris Potter-t hívtam meg nekik a 40. Debreceni Jazz Napokra! – a szerk.), külföldön sem rózsásak a körülmények az ilyen formációk számára. Már a gazdag Németországban is eltűnőben vannak a nagyzenekarok, jóformán csak a kölni WDR Bigband (és a frankfurti Hessische Rundfunk Big Band Tony Lakatossal! – a szerk.) tartja még a zászlót. Viszont igaz az is, hogy a nálunk kisebb Dánia, közpénzből tart fenn egy kiváló rádió-bigbandet, legyen ez az ellenpélda. Ennek a zenekarnak a vendége (akárcsak tavaly Zsámbékon! – a szerk.) az a Dániában élő amerikai Butch Lacy, aki az albumot írta és hangszerelte. Igényesek a kompozíciók, a hangszerelés pedig nemcsak igényes, hanem kifejezetten nehéz is. Lacy tisztában lehetett a zenekar kapacitásával, különben nem tette volna ilyen magasra a lécet. (A léc pedig meg sem rezzent.) Szóval élvezet volt hallani ezt a sok tehetséges magyar jazz-zenészt, akik ezt az albumot készítették. Hat nagylélegzetű számból állt a repertoár, amelyben a zenekar frontemberei mind szóhoz jutottak. Elsőként a szaxofonos Csejtey Ákost szeretném kiemelni, akiről még a „MaJazz”-ben írtam annakidején (egy Pege-lemez kapcsán), megjegyezve, hogy kórusaival felülmúlta az együttesben vele játszó Ablakost. Hát, azóta még jobb lett. Meglepett, hogy Zana Zoltán, akinek szaxofon-játékát alig pár napja, a Kovács Linda- lemezről („Teach Me Silence”) írt kritikámban méltattam, nem „igazi” szaxofonon, hanem EWI-n (szaxofon-szintetizátor!) játszott, de produkciója ezen is nagyon tetszett. Juhász Attilának minden zongorahangja a helyén volt, elegáns szólókat játszott. Még egy, általam ugyancsak nemrég recenzált muzsikust szeretnék megemlíteni, Berdisz Tamást, akit a Sárik Trió után most „bigband drummer”-ként hallhattam. Ha lehet, még jobban tetszett, mint trióban. Ennyi pozitívum után, a végére hagytam egy kis negatívumot: Sárkány Sándor bőgőzése akkor, amikor „straight four-four” –t kellett játszani, kicsit statikus volt. Mit értek ez alatt? A basszushangok kissé egymástól izoláltan szólaltak meg és nem olvadtak bele abba a futószalagba, amire ilyenkor szükség van. Hirtelenjében hadd mondjak két „ellen”-példát: John Patitucci-t, vagy - hogy Európában maradjunk – Mads Vinding-et. Egyébként, mint lapunkból is megtudhatták, a Budapest Jazz Orchestra ezen a hétvégen Balatonbogláron szerepel, július 17-én (és 18-án a Budapest Hilton Dominikánus Udvarában! – a szerk!). Menjenek el mind többen, nem hiszem, hogy megbánnák.
Butch Lacy tavaly Zsámbékon
Zsámbék Jazz Open 2010: Butch Lacy és a BJO.
Csak érdekességként említem meg, ott és akkor hét tételt játszottak. A mostani CD-re viszont csak hatot vettek fel!
