Jazz at Lincoln Center Orchestra: Vitoria Suite 2011. április 13., Csányi Attila
Amikor 2009. július 26-án Wynton Marsalis (1961) és a Jazz at Lincoln Center Orchestra azt az emlékezetes koncertet adta a budapesti Kongresszusi Központban, hallani lehetett, hogy Spanyolországból érkeztek, ahol egy számukra különösen becses lemezfelvétel munkálatait fejezték be. Emiatt talán a pesti bemutatkozás is csúszott néhány napot. Most itt van előttünk a csúszás oka, a duplaalbum, amely a „Vitoria Suite” címet kapta. Nem kell bonyolult névmagyarázatokba bonyolódnunk, elég egy pillantást vetni a térképre, Vitoria egy észak-spanyolországi, szűkebben baszkföldi város, amely közel esik ahhoz a San Sebastian-hoz, amelynek a Nemzetközi Jazzfesztiválja a magyar jazzmuzsikusok számára is egykor meghívásokat és sikereket jelentett. (1971-ben Kiss Ernő Debreceni Jazzegyüttese mutatkozott itt be, őket 1972-ben és 1974-ben ismét meghívták. 1972-ben Szabados György Sextet-je a Free kategória I. díját, a Benkó Dixieland Band pedig a közönség díját kapta meg ugyanitt.) Vitoria város nemzetközi fesztiválja 35 éves múltra tekint vissza. Nagyhírű szólisták és együttesek lépnek itt fel, köztük legutóbb Danilo Perez, Herbie Hancock, vagy Wayne Shorter. Vannak itt a koncerteken kívül mesterkurzusok muzsikusoknak és jazztörténeti előadások az érdeklődőknek. Wynton Marsalis egy 90 perces, 12 részből álló művel tisztelgett a város előtt, a felkérésükre készült mű a „Vitoria Suite” címet kapta. A szerző és hangszerelő Wynton Marsalis, aki erről a műről korábban már elmondta, hogy két kultúra, az észak-amerikai és a spanyol, ezen belül a baszk zene és a flamenco között keres közös pontokat. Ezt olvasva a leendő hallgató talán azt gondolja: aha!, itt van egy újabb „Sketches of Spain”, Miles Davis és Gil Evans „eddig sohasem hallott” nagyzenekari hangzásaival, amelyet nem valószínű, hogy bárki is fölülmúlhat. De a folytatásban Marsalis mintha erre a feltételezésre válaszolna, úgy folytatja, hogy nem Rodrigo, vagy de Falla feldolgozásokról, esetleg átiratokról van szó. Abból indult ki, hogy egy kívülálló nem képes olyan hitelesen spanyol zenét játszani, mint egy ebbe a közegbe és hagyományokba beleszületett helyi muzsikus. A spanyol-, afrikai- és a dél-amerikai-, karibi világok azonban ismerősök és rokonszenvesek a jazzmuzsikus számára is. (A Marsalis család, tele muzsikus fel- és lemenőkkel, a „mély délről” származik. Ahonnan nem csak a New Orleans-i zene és a Delta-blues is ered, hanem ahova először beszivárgott mindenféle karibi zene is.) Ezért megpróbálta a baszk- és flamenco zene elemeit lefordítani az általa beszélt jazz és blues nyelvére. A „Vitoria Suite” lazán egymáshoz illesztett önállóan is értelmezhető darabokból áll, amelyeket a mű egyes tételeinek is tekinthetünk. Az előadó Lincoln Center Jazz Orchestra budapesti fellépésekor is bizonyította, hogy a legjobb big band-ek közé tartozik, tagjai pedig kivétel nélkül kitűnő szólisták, magas felkészültséggel és hangszertudással. Ezenkívül alkalmasak speciális stúdióigények teljesítésére is. Azt csak találgathatjuk, hogy ezekhez a nehéz és bonyolult hangszerelésekhez, azok mai, korszerű hangzásának kialakításához, milyen intenzív munkával jutottak el. Azt az utat választották, amelyet a szóbeszéd szerint valamikor még Glenn Miller taposott ki? E szerint a trombita-, harsona- és szaxofonkórusok naponta órákig gyakoroltak kitartott akkordhangokat, egyidejűleg dinamikai megszólaltatási kísérletekkel? Vagy olyan képességű muzsikusokat válogattak, akik ilyen szintű megszólaltatásra néhány próba után képesek? A „Big 12” című első tétel, vagy nyitány, csak annyiban utal a latin világra, hogy a bevezető néhány másodpercben, jaleos, azaz ritmikus flamenco taps szólal meg. Ahogy egymás után következnek és haladnak a „Suite” építőkockái, szép lassan szólókkal is bemutatkozik a zenekar minden tagja. Bár most még nem soroljuk föl tételesen valamennyi szólista nevét az összes részben, mindjárt a 2. tételben megszólal az a baritonszaxofonos, aki a hazai közönség egyik kedvence, a 82. életévében járó angol Joe Temperley. Ő a budapesti koncerten basszusklarinét szólójával vastapsot is aratott, amikor zárószámként Duke Ellington „Queen Suite”-jéből játszott egy részletet. (Csak a szemellenzős avantgardisták bosszantására írom, a ma is életerőtől duzzadó Temperley angliai karrierjének egyik csúcsaként a Humphrey Lyttelton Dixieland Band elismert tagja volt.) Wynton Marsalis, annak ellenére, hogy zenekarvezető, szerényen háttérbe vonul, onnan irányít és a teljes 90 perc 12 fejezete alatt mindössze 3 (három!) trombitaszólót játszik. A baszk és flamenco ihletésű tételekben hazai muzsikusok is kaptak szerepet, így a flmenco- , jazz- és „world music” világban egyformán otthonosan mozgó virtuóz gitáros, Paco de Lucia és a számunkra felfedezésként most megismert helyi zongorista: Chano Dominguez. Marsalis, aki az idén október 18-án lesz 50 éves, sok jel szerint megosztó egyéniség. Nagy feltűnést keltett az a sokat idézett kijelentése, mely szerint a fúziós, pontosabban jazz-rockos irányzatok és a kísérletező avangarde zene nem tartozik a jazzművészethez. Ezzel bizony híveket vesztett. A másik, gyakran hallott kifogás, hogy Wynton Marsalis nagy múltja, számtalan hangfelvétele, kitüntetései, elismerései és hallatlan aktivitása mellett, vagy ellenére (?) túl tökéletes!!! Sehol sincs egy gikszer, nincs bizonytalan hang, vagy intonáció, nincs kockázat, minden ötlet sikerül és megvalósul, nemcsak a stúdióban az agyonjavított felvétel végtermékénél, hanem az élő felvételnél is. Vagyis steril, olyan, mint egy gép, esetleg robot. Van itt igazi játék? Van! Ilyen a most az önök figyelmébe ajánlott trombitás-szerző Wynton Marsalis-nak és a Lincoln Center Jazz Orchestra-nak valószínűleg új híveket szerző „Vitoria Suite” című CD-je. Sorban áll, valahol a „Scetches of Spain” környékén. Másokkal együtt, de ő is a arrafelé igyekszik. És, hogy egy kis elégtételt adjunk a big band-ek általában elfelejtett közkatonáinak, akik sokszor névtelenül ülnek a kottapultok mögött, legalább most soroljuk fel a szereplők neveit és hangszereit. Itt és most igazán megérdemlik. A trombitások: Wynton Marsalis, Sean Jones, Ryan Kisor, Marcus Printup, a harsonások: Vincent Gardner, Chris Crenshaw, Elliot Mason. Sherman Irby - altszaxofon, Ted Nash - alt- és szopránszaxofon, klarinét, Walter Blanding Jr. - tenor- és szopránszaxofon, klarinét, Victor Goines - tenor- és szopránszaxofon, klarinét, basszusklarinét, Joe Temperley - bariton- és szopránszaxofon, basszusklarinét, Dan Nimmer – zongora, Carlos Henriquez - nagybőgő, Ali Jackson – dob. A meghívott vendégek: gitár - Paco de Lucia, zongora - Chano Dominguez, taps és flamenco tánc - Tomas Moreno Tomasito és Blas Cordoba El Kejio, ütőhangszerek - Israel Suarez El Pirana.
