McLorin Salvant, Cécile: Oh Snap 2025. október 17., Kovács Linda
Cécile McLorin Salvant – Oh Snap (Nonesuch/Magneoton)
Cécile McLorin Salvant az utóbbi évtized egyik legizgalmasabb jazzénekese. Egy igazi művész, útkereső karakter, aki hatalmas zenei tudás birtokában a jazzénekes identitás fogalmát egy egészen más perspektívából mutatja be.
Nem a szokványos utat választotta, hogy jazz-standedeken keresztül, Ella Fitzgerald-ot, vagy Billie Holiday-t hallgatva integrálja a műfajt, hanem korábbról, Bessie Smith-en át a 20-as évek kabaré dalain, blues-on és vaudaville-eken keresztül alakult ki egyedi, "időtlenséget" sugalló komplex előadói karaktere. Előadásaiban keveredik a színház, a költészet, a népzene, a modern pop és természetesen a jazz maga.
A 2025-ös „Oh Snap” című album ennek a folyamatnak talán a legszemélyesebb állomása.
Hangzásvilága inkább a szabadság érzését adja, semmint formai kereteket.
Az átlagosan két perces dalok is inkább zenei textúraként hatnak, mintsem konkrét kompozíciók. Nehezen megfogható dallamok, ami nem adja meg a dal-jelleget, a nyers és bátor szintetizátor hangszínek használata, az effektek és loop-ok sokszínűsége egy nagyon eredeti, de absztrakt hatást keltenek.
Egyértelműen megjelenik az afrikai gyökerekkel való azonosulás, a sokszor spirituálészerű dallamok, vagy csak egy-egy énekfrázis blues-os megfogalmazása, vagy a címadó, „Oh Snap” című dalban hangzó eksztatikus, törzsi jellegű konga alap mind a gyökereket jelenítik meg.
Érdekesség, hogy nemcsak zenei megoldásokban mutatkozik ez meg, hanem szövegvilágban is.
A "What Does Blue Mean to You" számomra a fekete lét sanyarú sorsát jeleníti meg a rabszolga időkből, vagy a "Thank You" című dal egyfajta vallomás, melynek zeneisége is a kezdeti, 1900-as évek templomi zenéjének világát idézi meg bennem.
Nagyon fontos alkotótárs a lemezen Sullivan Fortner, aki korunk egyik legjelentősebb, ha nem a legjelentősebb zongoristája, aki a magánéletben is társra Salvant-nak.
Szintén nagyon egyedi hangon szólal meg, mindemellett mind technikailag, mind zeneileg igazi mesterember.
Amikor jazzesebb hangvételű dalokat hallunk, mint a korábban említett "What Does Blue Mean to You", az "Anything but Now", vagy az "Expanse", jól tetten érhető az óriási stílusismeret zongorában és énekben egyaránt.
Salvant viszonyulása az énekléshez, a dalok megfogalmazásához egészen páratlan és egyedi, a játékosság és bátorság teljes mértékben a sajátja, ugyanakkor óriási kontrollt gyakorolva, ami kivételes és hiteles művésszé teszi. A stílusok közti ugrások énekben és zenében egyaránt teljesen természetesen és hitelesen történnek, nem érzékelünk semmiféle erőltetést, a zene, az ének nem valamilyen akar lenni, hanem valamilyen.
Dobon Kyle Pool játszik, akit a szélesebb közönség Emmet Cohen formációjából ismerhet. Keita Ogawa ütőhangszereken és dobon, Yasushi Nakamura bőgőn, valamint Alexa Tarantino fúvós hangszereken játszik az albumon (főként szaxofon és fuvola).
Érdekes az album szövegvilága és megoldásai. Nagyon személyes, szinte naplószerűek: szerelem, magány, identitás, hit, önirónia.
Tetten érhető több dalban is, hogy a szövegek nem poétikus jellegűek, hanem nyers, valóban mintha naplószerű feljegyzések lennének, amiben nincsenek versszakok, nincsen kórus rész, hanem egy nagyon kacskaringós, váratlan fordulatokkal teli dallamhalmaz, melynek folyondár jellegére a harmónia csak ráerősít. Nagyon szokatlan megoldás, pár pop zenében már régóta alkalmazzák.
Én nagyon szeretem a lemez eklektikusságát, amiben nem lehet egységet felfedezni, inkább azt érezheti a hallgató, hogy az énekes felfedez, bátran kipróbál ezt-azt, az élete során ért hatásokat - nem csak zenei értelemben - bátran vegyíti és tárja elénk.
Szerencsére Budapestre is ellátogatnak ezzel az anyaggal a Művészetek Palotájába november 28-án, és nagyon várom, hogy halljam, ez a fajta absztrakció és személyes megnyilvánulás azon az estén épp milyen formában fog megjelenni.
Ne hagyjátok ki a koncertet, mert 20 év múlva már nagyon fogjátok bánni.
