Akiket mi (me and my lovely wife Gabriella) hoztunk Magyarországra! – 66. rész: Chris Potter (2011. augusztus 29.)

Ebben a szombatonként jelentkező sorozatomban azokat említem meg, akik rajtam keresztül kerültek hazánkba!

így már csak három embert kellett erről meggyőznöm. Chris egyből ráállt. Misi kicsit bizonytalan volt, de rábeszéltem. (A koncert után nagyon boldog volt, megölelt és megköszönte.) Végül a BJC vezetőjét (résztulajdonosát), Bóna Lászlót kerestem meg, aki egyből a „Világsztárok a Budapest Jazz Clubban” sorozatukba illesztette ezt a koncertet. Neki is nagyon tetszett, tehát ő sem bánta meg utólag.

(Azt azért most közel 13 évvel a történtek után be kell vallanom, Chris-szel egyáltalán nem volt nehéz dolgom, egyrészt mert 1996 őszén én voltam az első Európában, aki phonert készített vele, másrészt mert felesége, Nagy Ildikó 2006-ban és 2007-ben műsorokat készített nekem a Bartók Rádióban! És mivel Chris már akkor is az egyik legfoglalkoztatottabb jazzmuzsikus volt Amerikában, mindig csak nyár végén tudtak hazalátogatni, és olyankor egy pesti baráti család lakásában laktak. Magyarul nem kellett sem repülőjegyre, sem szállásra költenem vele kapcsolatban!)

Először, az élmény hatása alatt arra gondoltam, hogy éjjel 1-kor, mikor a www.jazzma.hu főmunkatársával, Szász Gabriellával hazaértem, hogy azonnal megírom benyomásaim. Aztán arra gondoltam, hogy nézne már az ki, hogy az általam szervezett koncertet agyon dicsérném. Aki ott volt –a tatabányai frakció (Nagy Laciék), a debreceniek (Cseke Imiék), vagy lapunk állandó londoni tudósítója, Don Alzheimero- már a szünetben áradozott. Jó volt látni ennyi lelkesült embert. És hogy magyar zenészek is eljöttek (nem túl gyakori eset!): Szakcsi Lakatos Béla, Szabó Dániel, Bacsó Kristóf, Weisz Gábor, Ávéd János, Párniczky András, Nagy Péter.

Ezért aztán ma reggel –hagytam, hogy aludjanak egyet rá!- felhívtam Ávéd Janót, Bacsó Kristófot ás Szabó Danit, írják meg röviden, belőlük milyen hatást váltott ki ez a több mint kétórás „jazz mágia”. Nos, alább már olvashatják is.

Ávéd János

Lehetne szaxofonos füllel is kommentálni a koncertet, de én nem szívesen venném a bátorságot, meg nem is érzem szükségszerűnek. Ami ennél sokkal fontosabb: nagybetűs ZENE volt, ami túlmutat minden hangszeren, bármiféle anyagi dolgon, ami körülvesz bennünket. Megdöbbentő volt az a fajta egymás és a zene iránti tisztelet, zenei alázat és alkalmazkodóképesség, ami szinte minden jelentéssel megtöltött zenei pillanatot áthatott tegnap este. Két kultúra termékeny találkozását éreztem. "Remek mix", ahogy Weisz Gabi szaxofonos barátom mondta.

Bacsó Kristóf

Vártam nagyon a tegnapi koncertet, mert izgalmasnak tartottam, hogy Dresch Misi zenéjébe, hogyan fog beilleszkedni Chris Potter. Az eredmény fantasztikus volt. Rendkívül inspirálta szerintem Chris az egész Dresch Quartetet, és azt gondolom, hogy ez fordítva is így volt. A két szaxofon rendkívül jól szólt együtt, jó volt egymás után hallgatni a két különböző karakterű tenorsoundot, és a két különböző játékmódot. Tetszett, hogy a quartet is tudott idomulni Chris stílusához, és hogy Chris is teljesen integrálta a lehengerlő játékába a quartet frazeálását  és stílusát. Egy nagyon jól felépített koncertet, egyben egy önfeledt örömzenélést hallhatott a közönség ezen az estén!

Szabó Dániel

Kicsit furcsa érzés nekem a tegnapi koncertről írni, hiszen kedves kollégáim-barátaim alkották a zenekart, akikkel inkább beszélgetni szoktam, vagy játszani, vagy méginkább sörözni, és nem pedig elemezni a játékukat írásos formában (megmondjuk mi szemtől szembe, ha valami nem tetszik...). Mégis, köszönhetően a maradandó élménynek, ezúttal szívesen tisztelgek előttük és a tegnapi esemény előtt ezzel a pár sorral...

A tegnap esti koncert a Dresch Quartettel és Chris Potterrel fenomenális volt! Misivel is, Chris-szel is már több ízben játszottam együtt (Chris-szel épp most készülünk egy újbóli közös, New York-i fellépésre): mindig rengeteg inspirációt kaptam tőlük.

Tegnap is repdesve hallgattam őket és fantasztikus volt, ahogy a két, nagyon különböző gyökerekkel rendelkező szaxofonos ilyen összeforrott muzsikálást "művel" a színpadon, rögtön hozzátéve, hogy az egész zenekar együtt lélegzett. Csak látszólag elcsépelt "zenei alázatról" beszélni manapság, valójában nem lehet eléggé hangsúlyozni a fontosságát...jelen esetben is csak ennek a hozzáállásnak köszönhetően jöhetett létre az a fantasztikus légkör, amit Dresch és Potter (és a többiek) teremtettek: úgy voltak mindketten száz százalékosan "jelen" a pillanatban, hogy közben folyamatosan teret adtak  egymásnak, sőt inspirálták egymást!

Egyébként Chris már ha akarná, sem tagadhatná, hogy intenzív kapcsolata van a magyar népzenével, jó volt hallani, ahogy szervesen beépülnek a népzenei motívumok a saját zenei eszköztárába! Nagy dolog az ízlés, és nagy dolog, amikor úgy hatnak zenészek egymásra, hogy közben meg tudják őrizni önmagukat, azaz a személyes szabadságukat! Senki nem akart megfelelni senkinek, csak a pillanat és a közös muzsikálás adta lehetőségeknek.

Az tetszett még nagyon, hogy - bár mindkét szaxofonos gyönyörű szólókat játszott - nagy hangsúlyt fektettek arra is, hogy akusztikailag kiegészítsék egymást, és ezáltal nagyon sok hátborzongatóan érdekes "sound"-ot hallhattunk, amikor mindketten fújták a csövet, - ezek voltak talán a legnagyobb pillanatok.

Lukács Miki játékáról is csak szuperlatívuszokban tudok nyilatkozni, a remek szólói mellett nála is nagyon tetszettek a sajátos hang-effektek és ritmikai játékok a kíséretben! Ugyanez vonatkozik Baló Pistire és Hock Ernőre is, jó volt a tempó, együtt volt a ritmus, jók voltak a szólók, mi kell még...?