Sárik Péter Trió: Jazz Request Show 2012. szeptember 28., Dr. Gregorits János
1938-ban nagy szenzációt keltett Benny Goodman „Bach Goes to Town”-ja. Ő már jóval a többiek előtt felfedezte, hogy az úgynevezett klasszikus zenét jazz-idiómában is elő lehet adni. A példát azóta sokan követték, sőt voltak, akik kizárólag erre specializálódtak, mint Jacques Loussier, vagy Eugen Cicero. De a rock sem menekült meg a jazz ölelésétől: Miles Davis pályafutása erre a legjobb példa. A jazz állandóan flörtöl más zenei irányzatokkal, hol innen, hol onnan markol (vagy csipeget) és megtartja azt, ami szervesülni tud vele.
Sárik Péter is ezt teszi, megfontoltan egyensúlyozva jazz, pop, rock, és filmzene között, a következő repertoárral: Sex Machine (James Brown), So What (Miles Davis), Allegro Barbaro (Bartók), Hotel California (Eagles), Örömóda (Beethoven), Don't Give Up (Peter Gabriel), Mission: Impossible (Schifrin), Lacrimosa (Mozart), Rehab (Amy Winehouse), Teardrop (Massive Attack), Can't Buy Me Love (The Beatles), The Winner Takes It All (ABBA), Don't Stop Me Now (Queen).
Sárik nem tudja (és nyilván nem is akarja) megtagadni önazonosságát, ezért bármilyen szép, Beethoven szellemében fogant variációkat is kreált az Örömódához, a rákövetkező taktusokban már engedte felszínre törni a jazzt és ez nagyon is jó volt így. Egyáltalán: a korongot nem véletlenül címezték jazz- és nem pop-kivánságlistának!
A többi darabokra kitérve, nekem nagyon tetszett a lemezt nyító James Brown-szám, ami kitűnő jazz-harmóniákkal feltöltve lendületesen menetelt, csakúgy mint a Beatles-örökzöld „Can't Buy Me Love”.
Nagyon jól sikerült Amy Winehouse „Rehab”-je és Peter Gabriel „Don't Give Up”-ja is. Az ABBA-sláger „The Winner Takes It All” interpretációját nem találtam elég izgalmasnak, őszintén szólva a darab már önmagában nem volt egy szerencsés választás. (Mennyivel jobb lehetett volna a „Waterloo”.)
Egyetlen egy darabbal szemben vannak fenntartásaim. Ez az „Allegro Barbaro”. Azt hiszem, hogy ez egy igazi monolit: megbonthatatlan szikla. Mint az Ayers Rock Ausztráliában. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy ezt a Beethoven és a Mozart-művel kapcsolatban is el lehet mondani, de ezek a koruknak megfelelő egyszerű harmóniavilágukkal minden igazi jazz-zongorista füleit csábíthatják a változtatásra. Sárik Péter pedig igazi jazz-zongorista. De Bartók műve erre nem nyújt ilyen lehetőséget, minden változtatás csak ronthat rajta meggyőződésem szerint.
A trió tagjai már az előző CD-jükön, a „Pieces”-en megmutatták, hogy milyen tökéletes közöttük az összhang, ezen a lemezen ezt ismét bizonyították. Érdeklődéssel várom, hogy a trió milyen újabb fegyverténnyel fog kirukkolni, aktivitásukat látva alig hinném, hogy erre sokat kell várnunk.
