Carter, James: At The Crossroads 2011. december 09., Dr. Gregorits János
James Carter igazi multi-szaxofonos, a basszustól a szopránig egyaránt otthon van mindegyiken. Ebben az albumban bariton-, tenor-, alt-, és szopránszaxofonon, valamint fuvolán halljuk. Izlés dolga, kinek melyiken tetszik igazán, nekem elsősorban tenorszaxofonon, de utána mindjárt a baritonon. ( Ezt a behemót hangszert olyan mozgékonysággal szólaltatja meg, ami Mulligan idejében még csak vágyálom volt.)
A Carter által az “At The Crossroad“-hoz összeválogatott együttes alap-molekuláját adta az „Organ Trio“, amelyben évek óta Gerard Gibbs orgonál és Leonard King Jr. dobol. (Ugyanez a formáció 2008-ban a Debreceni Jazz Napok legnagyobb sikerét aratta! – a szerk.) Hozzájuk csatlakozott két gitáros: Brandon Ross és Bruce Edwards, a trombitás Keyon Harrold, a pozános Vincent Chandler és az ütőhangszeres Eli Fountain, továbbá mint vokalista, Miche Branden színésznő. Valamennyien Detroit-ból származnak, abból a városból, ami nemcsak az autókat, hanem a zenei tehetségeket is futószalagon bocsátja ki.
Carter partnerei közül elsősorban Gerard Gibbs orgonistát emelném ki, aki ragyogóan kisér - bár szólistaként inkább visszafogott - játéka az együttes igazi fundamentuma. Mint ahogy Leonard King Jr. dobolása is. A két gitáros közül Bruce Edwards-ot teszem az élre. Semmilyen torzítást nem alkalmazó puritán soundjával az elektromos gitár hőskorát idézte – de abszolút korszerű tartalommal. Keyon Harrold is kitűnőt produkált a trombitán, biztosan fogunk még hallani róla. Külön kell szólnom Miche Branden énekesnőről, aki lehengerlő stílussal és hanggal rendelkezik. Olyan ízes, hamisítatlan rhythm and blues-t énekelt, ami a béna lábat is képes megmozdítani, emellett pedig folytonosan tüzelte az amúgysem halvérű muzsikustársak játékkedvét is.
Végül, de nem utolsósorban: James Carter. Az én olvasatomban a világ jelenlegi szaxofon-mezőnyében ő az egyik legfontosabb szereplő, és a jövőben ez feltehetően méginkább így lesz. Instrumentális sokoldalúsága eleve külön helyet biztosít neki, amit csak tetéz, hogy lenyűgöző teljesítményt képes nyújtani mindegyik hangszerén,. Ha visszatekintünk az elődökre, láthatjuk, hogy például a tenor-, és altszaxofon egyidejű művelése akkoriban már önmagában elismerésre számíthatott, de kevesen voltak, akik ezt azonos szinten tudták csinálni. (Mint például Sonny Stitt.) Carter viszont kikezdhetetlen virtuóz, és nem pusztán két hangszeren! Zenéjének minőségét az is gazdagítja, hogy játékába abszorbeálja a jazz korábbi, fontos korszakainak stílusjegyeit is. Egészen meglepődtem, amikor egyik altszaxofon-szólója közben Johnny Hodges-t véltem kihallani, apró glisszandóival.
Kitűnő album. Nekem csak örömet szerzett – üröm nélkül.
