Ledisi: Pieces of Me 2011. december 08., Vörös Janka
Ledisi Anibade Young-ot jelölték a napokban (nem most először) a 2012-es Grammy-díj r’n’b kategóriájában, mint legjobb előadó, „Pieces of Me” albumát a legjobb album és az album címadó dalát pedig a legjobb dal kategóriájában. Ez mondjuk még nem jelent semmit önmagában, de…
Ledisi jazzénekesként indult a ’90-es évek közepén, így gondoltam belehallgatok a jazzalbumába is, ami a „Feeling Orange But Sometimes Blue” (2002) címet viseli és standard-eket tartalmaz és fetrengtem, mert csodálatos éneklést hallani rajta és szörnyű egyediséget a számok felépítésében. És kicsit Dee Dee Bridgewater (imádom) megalomániáját juttatta az eszembe, csak sokkal technikásabban és változatosabban. Szóval hallgattam és tanultam.
És ugyan ezt a lemezt csak a „Pieces of You” után kezdtem hallgatni, és mikor végre rászántam magam, hogy azt a lemezt hallgassam megint, amiről –elvileg- írnom kéne, lelombozódtam.
Ledisi egy tündér, tényleg, de adjon már ki egy új jazzlemezt, mert én akarom!
A „Pieces of You” tetszik, és kirívó a mai r’n’b lemezek közül, mert nem akar annyira elektronikusnak tűnni, mint a többi. Viszont kettőség van bennem, egyrészt eszembe jut Whitney Houston „I Look to You” albuma, ami nagyon jó, persze, hiszen ő énekel, meg fülbemászó számok szerepelnek rajta, de én ezek miatt a számok miatt sem járok diszkóba. És másrészt meg Justin Timberlake „Justified” albuma ugrik be 2002-ből, amit meg imádtam, mert olyan kis virgonc számokat énekelt akkoriban…
Ledisi nagyon jó énekes és új albumán is nagyszerűen énekel. A vokálokat mind ő énekelte fel (egy szám kivételével) és ez nagy ritkaság manapság. És emellett ötletesek a szólam felrakások is, úgyhogy hurrá. Nagyon jól szól az amúgy is sajátos hangja, csak kicsit sajnálom, hogy hallok rajta valami effektet. Tudom, hogy ez a divat mostanában, de én ellenzem, mert szerintem eltűnik a hang természetes jellege olyan kritikus helyeken, mint pl a felső lágé (ahol pedig aztán kell ám a technika rendesen). Ha hallgatom (akár jazzben vagy ebben az r’n’b-ben eszembe jut Chaka Khan, Prince meg Stevie Wonder és nagy ritkán Aretha Franklin is. A számok zömét sajnos nem érzem kiemelkedőnek, kicsit egyhangúak, kevés az olyan kirívó rész dinamikailag, amit visszatekerek. De ott a „Hate Me” című szám, egy nagyon dögös triolás blues és a „Bgty”, ami meg soul rendesen és sikítozik rajta Ledisi, én meg szeretem a sikítozást. Kitűnő a time, persze ezen nem kell csodálkozni, mert fekete... Kitűnő frazírokkal énekel és nem fél a magasságoktól, kihasználja az egész (!) hangterjedelmét. Nem szép fent, de jó mocskos…
Én nagyon remélem, hogy Ledisi nyeri a Grammy r’n’b kategória bármelyik díját, mert akkor sokan meg fogják hallgatni és talán így rátalálnak a rég elfeledett „Feeling Orange But Sometimes Blue” lemezére, ami meg aztán ’’rettenetes’’…
