Rollins, Sonny: Road Shows, Vol. 2 2011. október 01., Meleg Tamás
Ha egy akkora jazzikon, mint Sonny Rollins új lemezt ad ki, ahhoz nagyon nehéz mindenfajta elfogultság nélkül viszonyulni. Különösen akkor, ha az album gerincét egy olyan jeles eseményen készült felvételek adják, mint a “szaxofonkolosszus” nyolcvanadik(!) születésnapi koncertje. Mindehhez hozzájön még, hogy a 2010-es new york-i koncerten olyan illusztris vendégek működtek közre, mint Ornette Coleman, Jim Hall, Roy Hargrove, Christian McBride, vagy épp Roy Haynes. Ugyanakkor bennem mindig van egyfajta fenntartás is a régi nagyok napjainkban készült felvételeivel kapcsolatban, mert az ember valahogy automatikusan olyan szintű hatást vár, mint a már történelmivé vált, hőskori felvételektől, és gyakran ehelyett inkább erőtlenebb muzsikát kap, mely mesterségesen próbál idomulni az aktuális kor zenei szokásaihoz, miközben nyelvezetében még mindig a régi eszközökkel dolgozik, nem mindig túl szerencsés , de mindenképp furcsa elegyet létrehozva ezzel. Nos, Rollinsnál abszolút nincs szó ilyenről, legalábbis a Road Shows három év elteltével kiadott második lemeze hamisítatlanul Rollins, és az igazi jazzrajongók számára kihagyhatatlan csemegét kínál.
A 2008-ban kiadott “Road Shows vol.1” hét száma közül három felvétel televízió-, illetve rádiófelvétel, a maradék négy pedig kétsávos (sztereó) szalagra rögzített koncertfelvétel volt. A kritikusok talán az év legfontosabb jazzlemezeként várták, azonban a rögzítési technikából adódó rossz hangminőség miatt nem aratott osztatlan sikert. Ennek ellenére Rollins , és a producer-hangmérnök Richard Corsello a Vol.2 készítésénél is megmaradtak ennél a módszernél. Az ilyen módon rögzített élő felvételek szárazabb hangzásúak, mint amihez a mai fül szokott, de az új lemez valahogy mégis élvezhetőbb lett elődjénél.
A felvételi technika helyett azonban beszéljünk inkább magáról a zenéről. A Vol.2 hat felvételéből a középső négy a már említett ,a new yorki Beacon Theatre-ben rendezett teltházas koncertről származik, míg az első és az utolsó egy nem teljesen egy hónappal későbbi japán turnén került rögzítésre. A taps és a közönség hangja a számok között azonban úgy fedi egymást, hogy a lemez egyetlen összefüggő koncert hatását keltse.
Nagyjából a play gomb megnyomása után egy perccel máris az a benyomásom, hogy nyolcvan év ide vagy oda, “Sonnymoon” két dologból egyszerűen kifogyhatatlan: az egyik az energia, amivel közelít a zene felé, a másik pedig a végeláthatatlan ötletgazdagság, mely tökéletesen ötvözi az jóízlés határain belül mozgó,elegáns, mégis rendkívül pikáns humort a legnagyobb írók történetmesélő képességével. A “They Say It’s Wonderful” című Irving Berlin számból jóformán semmi nem marad eredeti formában, majd negyedóra tömény játék, az egész tele rejtett utalásokkal az eredeti melódiára. Ezután Jim Hall játszik egy “In a Sentimental Mood-ot” Rollins nélkül, az eredeti ritmusszekcióval(Russel Malone-gitár, Kobie Watkins-dob,Sammy Figueroa-ütőhangszerek,és a basszusgitáros Bob Cranshaw, aki lassan már negyven éve készítette első felvételét Sonny Rollins-szal). Hall rövid, letisztult ballada-interpretációja igazi színfolt a lemezen, kár hogy együtt nem hallhatjuk a két zsenit. A következő darab számomra a lemez csúcspontja. A “Sonnymoon for two” című blues “ A Night At The Village Vanguard” címen kiadott 1957-es trió koncertlemez hangulatát idézi meg, korántsem hiteltelenül. Amellett, hogy a partnerek itt sem akármilyen kaliberű muzsikusok(nevezetesen Christian McbBride és Roy Haynes) és amellett, hogy Rollins első szólója gondolatiságában nemes egyszerűséggel mintha kiegészítené vagy folytatná az ötven évvel ezelőtti take-en hallhatót, igazi jazztörténeti pillanatnak lehetünk fültanúi: először örökíti meg felvétel a két szaxofonos zseni, Sonny Rollins és Ornette Coleman közös játékát. Leírhatatlan, meg kell hallgatni. Egyrészt mert ez a bő negyedóra nagyjából egy teljes évszázad életérzésével van tátitatva, másrészt pedig mert ritkán hall olyat az ember, hogy két ennyire karakteres improvizatőr játéka ekkora meggyőződéssel idomuljon egymás stílusához, és egymás individumának jegyeiből esszenciát alkotva valami közös, messze a tudatosság határain túlmutató emocionális érzékkel vigyék tovább a zenét a katarzis felé. A következő két Billy Strayhorn szám Roy Hargrove vendégszereplésével ismét teljesen új színt hoz. Az “I can’t get Started”-ban a trombitás lírai, érzékeny balladajátéka jut főszerephez, melyre Rollins eleinte a dinamikával sokat játszó érdekes ellenszólamokkal, majd egy rövid, de karakteres,szaggatott,nyugtalan szólóval reagál, ami tökéletes kontrasztot mutat Hargrove kiegyensúlyozott játékával szemben. A “Rain Check”-et pedig hiába swing alappal játsszák, a téma ízében kérlelhetetlenül áttetszik Rollins kötődése a karibi zenéhez , mely végül a zenekar bemutatása alatt röviden elhangzó St. Thomas-ban végérvényesen kirajzolódik, mintegy kiteljesítve a körutazást a művész pályája alatt kipróbált műfajokban, stílusokban.
Hatalmas ünnep volt ez az évforduló a jazzrajongóknak. Ha egy akkora hatású improvizatőrt és zeneszerzőt , mint Sonny Rollins-t ünnepelnek, az a közönség figyelmét nem csak rá, hanem a szaxofonos egész generációja felé fordítja, ennek a muzsikus generációnak a hatása pedig évtizedek óta meghatározza a zene fejlődését és irányát. Ez a hangulat nagyon áthatja az egész lemezt, de ha ettől eltekintünk, akkor sem mondhatnánk, hogy egy rossz albumot tartunk a kezünkben. Kicsit a hangzás ugyan szokatlan mai füllel, és a több élő felvételből mesterségesen összerakott koncert számai közül egy-kettő furcsán illeszkedik az összképbe, Rollins játéka viszont még mindig intenzív, egyéni, és igen sokféle színt hordoz magában. A fantasztikus “Sonnymoon For Two” pedig igazi transzcendentális utazásra invitálja a hallgatót a blues legbelső bugyraiba. Akinek pedig még ez sem elég, az 2011. November 10-én személyesen is meghallgathatja a mestert a Művészetek Palotájában.
