80 ÉVE SZÜLETETT FEJES LÁSZLÓ, A MAGYAR JAZZFOTOGRÁFIA LEGNAGYOBB MESTERE
Aki kicsit is érdeklődik a művészi fotográfia iránt, az jól tudja, hogy kis hazánk ebben is nagyhatalom, gondoljunk csak André Kertész, Haár Ferenc, vagy Robert Capa munkásságára. De az itthon tevékenykedő fotóművészek között is sokan vannak, akik nemzetközi megmérettetésben is dobogós helyezést érdemeltek ki, felsorolásuk is oldalakra rúgna. Ha azonban csak a jazzfotográfiára koncentrálunk, akkor elsőként biztosan Fejes Laci neve ugrik be, aki 80 éve született, de már több mint három évtizede nincs közöttünk.
Büszkén mondhatjuk el, hogy nem csak jazz zenészek, de jazz fotográfusok vonatkozásában is világszínvonalon állunk. Nyilván már a háború előtt is voltak, akik az akkori idők jazz zenészeit és énekeseit fotózták, már csak a korabeli szórakozóhelyek reklámvitrinjei számára is. De az igazi művészi fotografálás az 50-es évek legvégével indult, majd a 60-as években „futott fel”, ami egybeesett a jazz hazai fellendülésével. Schwanner Endre, Markovics Ferenc, Díner Tamás, Siklós Péter, Dormán László voltak azok, akik a leginkább koncentráltak erre a művészetre, hiszen mindegyiküknek más irányú tevékenységet is folytatnia kellett a megélhetés érdekében. De volt egy ember, akinek kiemelkedően szívügye volt a jazz: behatóan ismerte és rajongásig szerette a műfajt, ami akkoriban nem kapott túlzott megbecsülést a művelődéspolitikától.
Laci Pápán született 1935. november 23-án. Filmoperatőr szeretett volna lenni, de nem került be a főiskolára. 1957 és 59 között fényképész ipari tanuló volt, majd 59-től hivatásos fényképész lett. 1964-től haláláig a kor fontos kulturális hetilapjának, a Film, Színház, Muzsikának volt a munkatársa. „Kiharcolta”, hogy a lap két középső oldala az ő rovata lett, ahol igen gyakran az akkoriban idelátogató jazz ikonok koncertjeiről készített fotóit publikálhatta, de a fővárosi és vidéki jazz események megörökítése mellett, a prágai, sőt a Montreux-i jazzfesztiválokon, valamint a varsói Jazz Jamboree-n készített képek is megjelentek. (Itt mutatnám be azt a fotóriportot, amikor 1970-ben a Pege Quartet szólistája, Ráduly Mihály elnyerte a Montreuxi Jazzfesztivál legjobb szólistája díját, ami egyéves ösztöndíjat jelentett a bostoni Berklee School of Music-ba. Az együttes a zsűri második díját kapta, de az újságírók szavazása alapján első lett.)
Jazz témájú képeit persze mindenhol publikálta, ahol elfogadták képeit, így mindenekelőtt a Fotó és később a Fotóriporter című folyóiratokban is. Kiállításai jeles eseményeknek minősültek, ezek között olyan is akadt, ami kizárólag jazz fotókat mutatott be. És a jazz – „a szabadság zenéje” – akkortájt egy bizonyos különleges életérzést képviselt a langymeleg diktatúrában, tehát egy Fejes-tárlat eseményszámba ment.
Laci sok „gyűrődést” megért. Már 1965-ben, amikor megnyerte a World Press Photo pályázatát „Esküvő” című képével „jóakarói” sürgősen feljelentették. Nagy bűn volt már a témaválasztás is, hiszen a pesti bérház körfolyosóján libasorban vonuló násznép mögött a háború idejéből megmaradt lövésnyomok láthatók a falakon. Amikor aztán a Stern magazin (egyébként Laci tudta nélkül) a forradalom 10. évfordulójára dupla oldalon közölte a képet, ez végképp feldühítette a hatalmat, és szilenciumra ítélték, azaz saját nevén nem publikálhatott. Bátorsága és szabadságot sugárzó egyénisége irritálta a megalkuvókat, a talpnyalókat. Nem volt simulékony, hízelgő – sem emberi, sem művészi mivoltában. Keményen, őszintén volt érzelmes, de sohasem érzelgős. Sokan szerették, voltak megértő társai, mégis egész lényét valami keserű humor szőtte át. Nem csoda, hiszen az inkriminált fotó további történetéhez hozzátartozik, hogy Szabados György azonos című lemezalbuma borítójára szerette volna felhasználni a képet, de ezt a kiadó nem merte felvállalni. Csak a rendszerváltás után a CD-változatra kerülhetett rá az emblematikus fotográfia… (Lásd az elég együgyű LP borítót és a CD változatot.)
Szoros barátságban voltunk vele és feleségével. Többször vendégeskedtünk egymásnál és a két házaspár gyakran ment koncertekre együtt. 1969 őszén együtt utaztunk Prágába vonattal, ami ugyancsak sok-sok együtt töltött órát jelentett. (’69 tavaszán pedig Fehérváron is együtt voltunk az Alba Regia fesztiválon.) Mindkét eseményről riportot írtam a kanadai Coda jazzmagazinnak, a fotókat természetesen Laci adta.
Javaslatomra a Down Beatnek is küldtünk ki fotóiból, amelyek közül egy Dave Pike kép az 1970-es Readers Poll vibrafon nyertesét illusztrálta, Maynard Ferguson fotóját pedig címlapon hozták. Mindkét kép 69-ben Fehérváron készült. Féltve őrzött kincseim között tartom számon archívumomban azt a 15-20 nagyítást, amit még Laci saját maga készített számomra. (Két remek képet bemutatok itt: Dizzy Gillespie-t /aki gömböt fúj a reflektorból/ és Cannonball Adderley-t, mindkét kép az Erkel Színházban készült.)
Tragikus szenzáció volt, hogy a már évek óta agytumorral küzdő Laci kórházban válogatta ki azt a fotó-kollekciót, amit aztán halála után pár héttel publikáltak a Nemzetközi Jazz Szövetség folyóiratában, a Jazz Forum-ban. Saját neve alatti fotóalbuma is csak 2004-ben jelent meg a Fényképtár című sorozatban „Néma kiáltás” címmel. Hogy mennyire fontos volt jazz fotográfusi tevékenysége, azt jól mutatja, hogy a kötet szerkesztője Gera Mihály a 90 kép egyharmadába Laci jazz-fotóit válogatta be. (Sajnos, a képek datálásába rengeteg hiba csúszott (5-8-10 éves tévedések pl.: Ellington 1980-ban, holott 1974-ben meghalt), de még bosszantóbb, amikor Sam Jones bőgősből Sam Brown lett, ki tudja miért. Ez a Prágában 1969-ben készített kép /amikor Jones éppen Oscar Peterson triójában játszott/ más publikációkban is Brown néven jelent meg.)
Természetesen bőven vannak utódok a jazzfotografálásban, nem is beszélve a fotótechnika egyszerűvé, könnyen kivitelezhetővé válásával, de az úttörők áldozatos munkáját, azt a jazztörténeti fontosságú (és ily módon megismételhetetlen) tevékenységet, amit Laci is végzett nem lehet eléggé értékelni és becsülni. Nagyon üdvös lenne, ha végre megjelenhetne egy vaskos kötet Fejes László (nem csupán jazz) fotográfiáival!