A Forradalmi Jazz (Revolutionary Jazz) című CD-n rögzített rádióadás éppen ma 60 éve – 1956. november 23-án – hangzott el Willis Conover Music USA jazzműsorában

Sohasem lehetett volna időszerűbb ennek a történelmi felvételsorozatnak a kiadása, mint az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulója alkalmából. A kiadvány mellékletéből kiderül, hogy honlapunk főszerkesztőjének, Maloschik Róbertnek és a közelmúltban elhunyt főszerkesztő helyettesének, Csányi Attilának oroszlánrésze volt abban, hogy ezeket a legendás felvételeket végre – nem is akármilyen minőségben – megismerhettük.

A hazai jazz búvópatakszerűen a legsötétebb Rákosi-korszakban is élt és működött, hiszen a 40-es évek végéig igazán az élvonalban voltunk. Anélkül, hogy jazztörténeti fejtegetésekbe kezdenék, elmondanám, hogy az amerikai kormány, azzal a nem is titkolt szándékkal, hogy a vasfüggöny mögötti országok lakosságának ne csak verbális információt nyújtson, lehetővé tette, hogy az állam által finanszírozott Amerika Hangja rövidhullámú rádióadásaiban az Egyesült Államok zenei kultúráját reprezentáló jazzműfajt is hallhassuk. Jómagam már 16 éves voltam 1956-ban, és arra határozottan emlékszem, hogy már ’55 őszén elterjedt a gimnáziumban, hogy indult egy jazzműsor. (A Music USA startját a jazzirodalom is 1955-re datálja.) A műsorvezető egy remek orgánummal bíró úr, bizonyos Willis Conover volt, aki a minél könnyebb érthetőség kedvéért lassan, tagoltan elmondott, némileg leegyszerűsített un. „special English” alkalmazásával informálta a hallgatókat az elhangzott zeneszámokkal kapcsolatos tudnivalókról. Ez az adássorozat négy évtizeden keresztül töltötte be az „égi manna” szerepét a kelet-európai jazz-zenészek és -rajongók számára.

Nos, 1956 nyarán a budapesti amerikai nagykövetség kulturális attaséja, Ernest Nagy, volt olyan bátor, hogy néhány magyar jazz-zenésszel titokban felvételeket készítsen, majd elvigye a szalagokat a Voice of America szerkesztő-műsorvezetőjéhez. Közben október 23-án kitört a forradalom és Conover 1956. november 23-án, tehát a történelmi dátum egyhónapos „jubileumán” tette adásba, és a következő – a tragikus események utólagos ismeretében különösen megrendítő – szavakkal indította az adást: „Nem tudjuk, hogy azok a zenészek, akik itt játszanak, hallgathatják-e a műsort, vagy hogy hol lehetnek, amikor lejátsszuk a felvételeket, de legyen játékuk élő tanúságtétel a világ számára az egyetemes zene nyelvén.” A viszonylag kevés együttessel rögzített rövid számokból összeállított műsort a kor neves amerikai jazz-zenészeinek – a felvételeket kommentáló – beszélgetésével egészítette ki a műsorvezető, hiszen a hat szám összesen még félórát sem tesz ki. (Mintegy 27 perc.) Olyan jazz-idolok nyilatkoznak elismerően a hallottakról, mint Gerry Mulligan, J.J. Johnson, Quincy Jones, Tony Scott és Billy Taylor.

De kik és mit is játszanak a hazai jazz képviselői közül abban a tudatban, hogy ezeket a felvételeket milliók hallják majd az egész világot átfogó VOA rádióhálózatán keresztül?

Elsőként Zágon Iván zongorista és Radics Gábor vibrafonos kvartettje George Shearing modorában játssza el mindössze 3 perc 10 másodperc alatt Zágon „Moll Blues” című kompozícióját. Az 1956-ban „disszidált” Kabók Lajos bőgőzik és Ruttka Ferenc dobol. Mint érdekesség: Kabók Lajos Amerikában játszott sok neves jazz zenésszel, természetesen az odakerült triumvirátus tagjaival, azaz Zoller Attilával, Szabó Gáborral és Vig Tommyval is. Ma is él Los Angelesben. Ruttka Ferenc 90 éves, Budapesten él, neves festőművész lett, csak amatőrként dobolt alkalmanként.

A második track igen pikáns címet visel: Sztálinváros Blues. (A fiatalabbak talán nem is tudják, hogy a mai Dunaújvárosról van szó, amelyet az 50-es években szó szerint a kukoricaföldeken építettek fel.) A szerzők Szabó Gábor és Garai Attila. Az októberi vihar által Amerikába sodort és ott a magyar származású zenészek között legnagyobb karriert befutott gitárosnak talán nem is készült saját neve alatt futó együttessel itthon más felvétele. (Közreműködött ugyan néhány lemezfelvételen, de az akkori idők „lezser stílusában” fel sem tüntették a formációkban szereplő zenészek nevét.) A kvintettben Szabó Gábor gitározik, Garai Attila zongorázik, Kabók Lajos bőgőzik, Kovács Gyula dobol és Várady György játszik tenorszaxofonon.

A harmadik szám a népszerű amerikai standard, Jerome Kern „Yesterdays” c. melódiája, egyben a leghosszabb darab, pont 10 perces. Zágon Iván triója, azonos az első track ritmusszekciójával, azaz a zongorista kísérői: Kabók Lajos és Ruttka Ferenc.

A negyedik darab is a Nagy Amerikai Daloskönyvből való: Sweet and Lovely Gus Arnheim-től. Ezt viszont Garai Attila triója adja elő, a ritmustandemben Thomka Tibor bőgőzik és ismét Kovács Gyula a dobos.

Az ötödik szám az akkori időkben már szinte avantgárdnak bizonyult, hiszen a „Bernie’s Tune” (Bernie Miller) a West Coast stílus gyöngyszeme volt, és maga a téma a „Yesterdays”-hez, vagy a „Sweet and Lovely”-hoz viszonyítva a modernizmus csúcsát képviselte.  A „Bernie’s Tune”-t sokan játszották abban az időben, de talán Mulligan zongora nélküli kvartettjének előadásában lett a legismertebb.  Garai Attila szextettjében Vászondi Ervin trombitált, Váradi György tenorszaxofonozott, Szabó Gábor gitározott, az együttes vezetője zongorázott, Thomka Tibor bőgőzött és Kovács Gyula dobolt.

Végül a hatodik track Garai Attila „Canon” c. száma a szerző fent említett szextettjével zárta az Amerikába eljuttatott magyar jazzfelvételek sorát.

Még elmondanám azt is, hogy Csányi Attilával már közvetlenül a rendszerváltást követően megpróbáltuk rávenni a követséget arra, hogy próbálják megszerezni ezeket a felvételeket. De nem sokat tettek, röviden közölték, hogy nem áll módjukban ebben az ügyben segíteni. Elég komikus, hogy feltehetőleg Willis Conover halála és hagyatékának a North Texas University-hez való kerülése kedvező fordulatot jelentett, mert ott bizonyára alaposan rendszerezték és feldolgozták azt. (Érdekes, hogy már korábban is valóságos kincsekre akadtak a VOA hatalmas, minegy 50 ezer magnószalagból és hanglemezből álló gyűjteményében, amelyet a Washington-i Kongresszusi Könyvtár munkatársai dolgoztak fel és digitalizáltak. 2005-ben például megtalálták, és a Blue Note ki is adta egy 1957-es Carnegie Hall koncert anyagát, amelyben a Monk Quartet szaxofonosa nem más, mint John Coltrane!)

Conover egyébként éveken át volt a Newport Jazz Festival emcee man-je, azaz a Master of Ceremonies, magyarul a konferansziéja, valamint – többek között – a Fehér Ház zenei tanácsadója, aki az elnök magasrangú vendégei számára márkás jazzművészek fellépését szervezte meg. (Ilyen esemény volt például, amikor a Modern Jazz Quartet Reza Pahlavi iráni sah és neje, a szépséges Farah Diba előtt játszott a Fehér Házban.)

Conover többször járt Magyarországon, jómagam három alkalommal is találkoztam vele, 1965-ben két héten belül Prágában és Budapesten, majd 1972-ben Székesfehérvárott és 1979-ben pedig Debrecenben. Szerepe a jazz műfajnak a világon való elterjesztésében szó szerint felmérhetetlen. A washingtoni National Observer egy róla szóló cikkében olvastam, hogy a világ szinte valamennyi országában ismert volt, legkevésbé otthon, az Egyesült Államokban, hiszen a VOA adásai külföldre irányultak, az amerikai jazzbarátok száma pedig a lakosság összlétszámához viszonyítva elenyésző kisebbséget képviselt. Tény, hogy nevét idősebb amerikai zenészeknek megemlítve élénken reagálnak, de a fiatalabbak csak néznek nagyokat. De ez, azt hiszem, ma már az összes európai országban, így nálunk is így van. Egyébként a rendszerváltástól Conover 1996-ban bekövetkezett haláláig, pár éven át a Rádió Bridge közvetítette itthon az adásokat kifogástalan minőségben. Nagy idők voltak, a mai információáradatban már elképzelni sem könnyű a korábbi – évtizedeken át tartó – nehézségeket!