JazzMa

Friss Hírek

Kis hírek – friss hírek2021. november 26.
Sirkis, Asaf: Solar Flash2021. november 25.
Oláh Kálmán: Mosaics2021. november 22.
Mi újság? – Haáz Imre2021. november 21.
Arura varázslat a Fonóban2021. november 16.

Hírek

Bemutatkoznak a JazzMa.hu munkatársai – Turi Gábor (Nagymaros)

A www.jazzma.hu munkatársait bemutató sorozatunk mai vendége: Turi Gábor. Gábor több mint 4 éve „dolgozik” nekünk! Első anyaga 2013. szeptember 6-án jelent meg nálunk: https://www.jazzma.hu/hirek/2013/09/06/elso-es-masodik-nap-az-iskolaban-turi-gabor-amerikai-beszamoloja-i-resz/

turi-gabor.jpg


1) Mikor és hol születtél?

Hatvanhat évvel ezelőtt Nyíregyházán. Ha az onnan 27 kilométerre fekvő Paszabon lett volna kórház, akkor nyilván ott jöttem volna a világra. Pedagógus szüleim ugyanis ebben az 1200 lelket számláló, Tisza közeli faluban éltek. Értelemszerűen én is velük, egészen 14 éves koromig.


2) Mikor kezdtél jazz-zel foglalkozni?

A középiskolát az 1960-as évek második felében a sárospataki gimnázium angol tagozatán végeztem. Ott találkoztam a beatzenével, ami elementáris, felszabadító erővel hatott rám. 1970-75 között a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem történelem-angol szakán tanultam tovább, ahol egy ideig az egyetemi beatzenekarban doboltam. Ennek semmi előzménye nem volt, autodidaktaként kezdtem játszani a hangszeren. A beat progresszív irányzataiban akkortájt egyre nagyobb szerepet kaptak a hangszerszólók, improvizációk; onnan egy ugrás volt a jazz, amellyel kollégiumi társaim lemezei és magnófelvételei révén ismerkedtem meg. Rabul ejtett ritmusközpontúsága, spontaneitása. Hallgatása közben jöttem rá arra, hogy a zenét elsődlegesen a ritmus felől közelítem meg.


3) Mikor költöztél Budapestre?

A kérdés jó, de nyilván nem rám vonatkozik. Voltak ugyan rokonaim a fővárosban, gyakran vendégeskedtem náluk, később a munkám miatt sokszor kellett vonatra szállnom, de a diploma megszerzését követően Debrecenben telepedtem le. Feleségem az egyetemen tanított, ott születtek lányaink, ott éltünk egészen 2016-ig, amikor Nagymarosra költöztünk. Furcsa ez: bejártam a világot, három évet Londonban, négyet Washington, D.C.-ben éltem, sokszor megfordultam New Yorkban. Szívesen utaztam Budapestre is, de soha nem jött szóba lakhelyként. Tudjuk persze, hogy a jazz városi zene, kell egy bizonyos népsűrűség ahhoz, hogy a zenésztársadalom és a befogadó közeg kitermelődjön. Debrecen e tekintetben hátrányos helynek bizonyult; sok mindentől, elsősorban koncertektől elestem. A „vidékiségnek” azonban előnyei is vannak: megőrizhettem függetlenségemet, ami az elfogulatlan ítéletalkotás feltétele.


4) Milyen stílust/stílusokat kedvelsz?

Eleinte az avantgárdhoz vonzódtam – valószínűleg azért, mert az elnyomó rendszerben a jazz a tiltakozás, a szembenállás zenéjeként jelent meg előttünk. Ornette Coleman bömbölt a szobában, jött a feleségem, hogy úristen, hogy bírod ezt. Ahogy telt az idő, és megismertem a korábbi stílusokat, korszakokat, nyitottabbá váltam a többi irányzat előtt. Hivatásosként mindenevő lettem, szívesen álltam a kihívásokat. Pár éve egy érdekes helyzet segített szembesíteni korábbi önmagammal. Leültem Szakcsival beszélgetni, és a végén azzal állt fel, hogy te nem is vagy rasszista. Már hogy volnék az, válaszoltam, hiszen a cigánygyerekekkel együtt nőttem fel a faluban. A témát egyébként én vetettem fel, mert valamiféle tartózkodást éreztem a cigány muzsikusok részéről irányomban. Magamat nyitottnak gondolom, a jazz miatt még a „rasszizmus” vádját is vállalom, már ami a fekete zenészek iránti elfogultságomat illeti. Azt válaszolta, hogy ez azért van, mert kezdetben az avantgárd mellett köteleztem el magam, erősen támogattam a Szabados-vonalat is, amiből arra következtettek, hogy nem méltányolom azt, amit ők csinálnak. Ez elgondolkodtatott. Tény, hogy az eredetiséget előnyben részesítem a mégoly virtuóz másolatokkal szemben, de ez alkotói kvalitás és hozzáállás, nem pedig bőrszín függvénye. Washingtonban a Kennedy központban több mainstream koncertet hallgattam elegáns fekete közönség társaságában. Ott éreztem rá igazában arra, milyen az, amikor anyanyelvi természetességgel és könnyedséggel beszélik azt a nyelvet. Lelkesítő élmény volt.


5) Mikor kezdtél jazzlemezeket gyűjteni? Jelenleg hány LP-d és CD-d van?

A jazz szeretete és képviselete az előző rendszerben vállalás, küldetés volt: a progresszió, a szabadság üzenete. A tájékozódás vidéken rendkívüli energiát és anyagi áldozatot követelt. Újabb Trabantom lehetett volna abból, amit hanglemezek és könyvek beszerzésére fordítottam. Eleinte leveleket küldözgettem kiadóknak és muzsikusoknak. Leírhatatlan, milyen euforikus érzéssel vettem kézbe például Eberhard Weber „The Colours of Chloé” című lemezét, amit postán küldött. A ’70-es, ’80-as években sok kritikát írtam a popzenéről a Hajdú-bihari Naplóban és az Ifjúsági Magazinban. Egyik cikkem után Erdős Péter, a hanglemezgyár nagyhatalmú megmondó embere „Turi Gábor Szerkesztő elvtársnak” címzett levelében köszönettel nyugtázta véleményemet, és felajánlotta, hogy rendelkezésemre bocsátanak recenziós példányokat. Ebből önálló lemezismertető rovat nőtt ki a Hajdó-bihari Naplóban, egy évtizeden át évente 40-50 korongot kaptam mindenféle műfajból, aminek egy részét aztán jazzre cseréltem. Alulfizetett értelmiségiként sosem volt elegendő pénzem a vásárlásra, mindig úgy kellett lecsippenteni a családi költségvetésből. 1992-ben London, majd 1998-ban Washington és New York aranybányaként nyílt meg előttem, a second hand boltok alapján ma is kapásból megrajzolom a térképüket. Ez a bódító bőség nagyon hiányzik ma. Sok lemezre tettem szert recenziós tevékenységem révén is. A nyilvántartásomban 3700 tétel szerepel, benne több száz bakelit, de vannak benne műsoros kazetták és CD-másolatok is. 2013-ban három hónapot töltöttem ösztöndíjjal Newark-ban a legnagyobb amerikai jazzarchívumban, ahol 700 CD-t írtam át egy tárolóegységre. Észveszejtő: elfér a zsebemben. Ezt minek nevezzük? Soha nem lemezeket, hanem zenéket gyűjtöttem. Nincs is drága lejátszó berendezésem. Illetve, odakint egy kiárusításon tíz dollárért szert tettem egy 1964-es csöves erősítőre, amit ma ezer dollárért árulnak az interneten, és a legjobb amerikai erősítők között tartanak számon. A gyűjtés szenvedélye, mert minden alaplemez megvan, már kevésbé hajt. Tetszik vagy sem, megkezdődött a visszaszámlálás: mire jó a további halmozás? Nem tagadom persze, hogy néha belém bújik a kisördög. De éppen elég (volna) a meglévő anyagomat újra meghallgatni.


6) Hol jelent meg az első cikked?

A végzés után a megyei lapnál újságíróként kezdtem a pályámat, ahol érdeklődésemnek hódolva a jazzről is írhattam. Egyetemi hallgatóként már az 1974-es Debreceni Jazz Napokról kritikám jelent meg. Ma sem értem, hogy minden előképzettség nélkül honnan vettem hozzá a bátorságot. Senki nem foglalkozott a jazzel, így tér nyílott előttem, és egyre jobban beleástam magam. Kulturális beállítottságú emberként más művészeti ágakkal is foglalkoztam, ami lehetőséget adott arra, hogy a jazzt tágabb összefüggésben közelítsem meg.


7) Szerinted azóta hány publikációd jelent meg napjainkig?

Csak írtam, nem számoltam. Elkészítettem honlapomat (turigabor.hu), amelyen kb. ezerötszáz cikk olvasható, jelentős részük jazztémájú. Színes életem volt, csaknem két évtizedet dolgoztam újságíróként, szerkesztőként, de közben, és azóta is sok orgánumban publikáltam: Alföld, Élet és Irodalom, Film-Színház-Muzsika, Gramofon, Jazz, Kalligram, Kultúra és Közösség, Kunst und Kultur, Magyar Hírlap, Magyar Nemzet, Napi Magyarország, The Washington Times, Új Magyarország. A ’80-as években a Nemzetközi Jazzszövetség Varsóban angol nyelven kiadott Jazz Forum című magazinjának lettem magyarországi tudósítója. Megszakításokkal több, mint három évtizedig voltam a Magyar Nemzet külsős jazzkritikusa, a Gramofonban is a megalakulása óta publikálok. Nemrég megtisztelő lehetőség ért: a Europe Jazz Network megbízásából egy angol kiadó gondozásában vaskos könyv van készülőben az európai jazz történetéről, és engem kértek fel a magyar fejezet megírására. Nagy felelősség, meg is szenvedtem vele.


8) Hogyan kerültél kapcsolatba a JazzMa.hu-val?

Londoni külszolgálatomból hazatérve 1995-ben felújítottam jazztevékenységemet, és megkerestem Maloschik Róbertet, a Bartók Rádió akkori jazzszerkesztőjét. Nem emlékszem, milyen ügyben, csak arra, hogy azzal kezdtem: én leszek az, akivel nem fog összeveszni. Ez sokáig így is történt. Amikor 2002-ben Debrecen kulturális alpolgármestereként aktív közreműködést vállaltam a jazznapok szervezésében – na, jó, szakmai hátteremre támaszkodva, hatalmammal élve átvettem –, őt is bevontam az előkészítő csapatba. Politikai ciklusom végeztével aztán a 40. Jazz Napok szervezéséből kiszálltam azzal, hogy inkább megírom a fesztivál történetét. A rendezők azonban nem kaptak anyagi támogatást a pályázatukra, ráadásul politikai konfliktusok miatt fekete bárány lettem Debrecenben. Ő maradt a program szervezője, és becsületére legyen mondva, kiállt mellettem. Kapcsolatunk ezzel együtt hullámzó, miként a laphoz fűződő viszonyom. Keményfejű ember, makacs következetességgel utasítja el jobbító szándékú javaslataimat.


9) Eddig milyen típusú cikkeid láttak napvilágot Magyarország piacvezető jazzfelületén?

Na, ez az a szerénység, amiért annyian kedvelik a főszerkesztő urat. Tény, hogy a jazznek szentelt egyetlen fórum fontos közösségteremtő szerepet tölt be, ezért megkerülhetetlen a szakmában. Nekem viszonylag kevés cikkem jelent meg itt. Amerikából küldtem néhány tudósítást, javasoltam A jazz helyszínei sorozatot, amibe írtam egyet-kettőt. Mindig közvetítőnek tartottam magam, a jazz elismertetése lebegett előttem, ezért a nyilvánosság szélesebb mezőit kerestem. Első számú publikációs otthonom a Magyar Nemzet volt, de ez a kulturális rovatban nemrég bekövetkezett irányváltás miatt – nincs szükségük szakkritikára – véget ért. Semmi ízem nem kívánja vissza a korábbi rendszert, de szomorúan konstatálom, hogy megszűnt a jazz kivételes státusa, eltűnik, feloldódik a mindenünnen ömlő, megvásárolható, letölthető zenék áradatában. Ma már nem a politikával, hanem a tájékozatlansággal és a közönnyel állunk szemben. Ez megvisel, kedvemet szegi.


10) Ha a szigorú főszerkesztő (it's me, you know!) engedélyezné, lenne-e kedved valami újdonsággal jelentkezni 2018-ban?

A jazzma.hu a szakmához és a jazz közönségéhez szól, lesznek majd témáim, amelyeknek itt a helyük.  Mindenekelőtt azonban be kellene fejeznem az amerikai jazz jelenéről készülő könyvemet. Benne vagyok a korban, alább hagyott bennem a jelenlét kényszere. Inkább jelenségek, tágabb érvényű kérdések foglalkoztatnak. Meg a két szerelmetes csöppnyi lányunokám. Előbb-utóbb eljön az idő, amikor be kell őket avatni John Coltrane zenéjébe. Azt bizonyosan megírom.



x x x x x


Turi Gábor (1951) Újságíró, politikus, diplomata. Két évtizeden át volt újságíró, szerkesztő, főszerkesztő a Hajdú-bihari Napló, az Egyetemi Élet, az Úton, a Magyar Fórum és a Hajdú-bihari Nap c. lapoknál. Kulturális és jazztémájú írásai hazai és külföldi lapokban, folyóiratokban jelentek meg. A rendszerváltozást követően Londonban (1992-95) kulturális, Washingtonban (1998-2002) sajtóattaséként képviselte Magyarországot. 2002-2006 között Debrecen alpolgármesterévé választották. Könyvei: Azt mondom: jazz – Interjúk magyar jazzmuzsikusokkal (Editio Musica, Budapest, 1983), A jazz ideje – Írások az improvizatív zene köréből (Osiris, Budapest, 1999), Kilátások – Írások két Magyarországról (Debreceni Egyetemi Kiadó, 2011). 2016-ban Nagymarosra költözött.


Vissza a hírekhez