AMIKOR LEÜLÖK, JÁTSZOM - Exkluzív interjú a 75 éves Kőszegi Imrével - 2. rész
Az egy hete megkezdett születésnapi riport folytatása minden idők egyik legjobb magyar dobosával. Befejező rész.
NS: Dobosok. A legkedvesebb külföldi - minden idők...
KI: Sok van!
NS: Akkor három!
KI: Elvin Jones, Tony Williams - de az "összes" előzőeket szerettem, például Philly Joe Jones-t - tőlük tanultam, éjjel-nappal hallgattam őket. És Cannonball Adderley zenekarában Louis Hayes-t.
NS: Mit gondolsz, Miles Davis a legnagyobb jazz-zenész? Vagy Coltrane, Jarrett?
KI: Úgy sok muzsikus trombitált, mint Davis, de ő korszakalkotó volt.
NS: Mindig továbblépett...
KI: Van 5-6 hasonló: Coltrane, Charlie Parker, akik meghatározták, hogy hogyan tovább. A többiek jönnek utánuk - persze azért sokan karakteresek, Freddie Hubbard, és még sorolhatnám...
NS: Mit hallgattál utoljára otthon?
KI: Vagy régieket hallgatok - legutóbb például Charles Tolliver-t, aki nemrég Szegeden is játszott Buster Williams-szel és Lenny White-tal. A legnépszerűbb zenehallgató-nézőn csak bemondom szóban - és megjelenik. Hát, már nem úgy muzsikálnak, nem fiatalok... Láttam kint - annak idején - McCoy Tyner-t, Charlie Mingus-t, Art Blakey-t. Később, ahogy megöregedtek, már nem voltak olyanok - de ez természetes.
NS: Azért Tyner-t többször láttam-hallottam az utóbbi időben, és még mindig jó - nem?
KI: Ő talán igen, de itt volt nemrég Benny Golson - 90 felett van - egy aranyos öreg bácsi. Még mindig nagyon jól szólt, csak már leült közben, mesélt. Játszottak öt számot, az elég is.
NS: Néhány éve Sonny Rollins lépett fel a MüPában, az első sorban ültem, láttam, hogy sokszor kapkodja a levegőt. Jól fújt, de nyilván jobb volt húsz esztendővel ezelőtt. Azért nagy élményt nyújtott így is, rendesen nyolcvan felett, fantasztikus egyéniség.
KI: Az a rendkívüli, hogy ők mesélnek. Ezeket a történeteket kell(ene) hallgatni a fiataloknak. Én, az iskolában, a tapasztalataimat mondtam el, sokat kell beszélni velük. A jazz az egy nyelv, egy nyelvezet. Nem kell csodálkozni, ha egy pakisztáni találkozik egy hátsó-indiaival, és egy szovjet partizánnal, aki éppen dobol, aztán...
NS: ...megértik egymást...
KI: ...mert jazz-t játszanak. Amit kottában leírtak - az nem jazz.
NS: Klasszikus zenével nem is foglalkozol?
KI: Dehogynem! Aki arra érdemes, hát hogyne! Vannak karmesterek, meg 1-2 olyan muzsikus, aki egyformán tud jazz-t és klasszikust is játszani.
NS: Például?
KI: Wynton Marsalis.
NS: Jarrett?
KI: Ő is, de inkább "jazz-érzet" van nála...
NS: ...mégha Sosztakovicsot játszik véletlenül, akkor is.
KI: A jazz nyelvezetét az iskolában nem "úgy" tanítják, ahogy kellene, pedig ott sokmindent okítanak, de... Én megtanítottam magamat dobolni. Úgy, hogy nem is láttam dobost, nem tudtam, hogyan kell azt csinálni.
NS: Ki mondta Neked, hogy hogyan dobolj?
KI: Senki!
NS: Ezt úgy hívják, hogy autodidakta?
KI: Igen, még nem is láttam, csak hallottam. Nem jazz-t, hanem először talán Záray-Vámosit, a rádióból.
NS: Rajtad kívül abból nem sokan hallhatták a dobot...
KI: Ott ezt kell játszani (mutatja). Nem tudom megmagyarázni, hogy mi indított el...
NS: Dobosnak születtél - ezek szerint. A családban volt valaki, aki rávezetett?
KI: Nem.
NS: Akkor mi adta meg a lökést?
KI: Nincs ilyen. Anyám amatőr zongorista volt, ott állt a hangszer a lakásban. Nem könnyű - így utólag. Az unokám feltesz bármit, és nézi. Már dobol, össze-vissza verte a falat régebben. Vettem neki egy elektromos dobot, hogy ne zavarjon senkit. Felteszi a fülest, és játszik.
Egyébként "mindenkit" lebeszélnék erről a pályáról - hacsak nem őstehetség. Mert egy bitang élet. Nem élsz a családoddal, mész a koncertekre pénzt "csinálni". Nem úgy élsz, hogy itthon vagy, lejár a munkaidő - és mehetsz haza. Hanem beülsz a kocsiba - annak idején nem a legjobbakba - és nehéz utakon jársz. Ha Hamburgban játszottunk, akkor előző este el kellett indulni. Rossz időben vezetsz, csak nehogy elaludj, vagy nekimenj valakinek - aztán fáradtan zenélsz.
Kisebb csoda, hogy élek... Már tíz éve nincs kocsim, ha játszom, jön a road - nem kell autó, Isten őrizz!
Az a szívfájdalmam még, hogy az én időmben nem volt internet. Nem az hiányzik, hogy most ittam egy kávét - és mindent leírjanak. Régen esetleg a Magyar Ifjúságban Simon Géza Gábor írt rólam egy cikket - de mi van ma? Látod a neten, hogy Lakatos Tóni Frankfurtból Szingapúrba megy - ez a jövő, mindent tudunk mindenkiről. Más lett a tájékoztatás, mint a mi időnkben.
NS: Elégedett vagy a pályafutásoddal?
KI: Igen-igen.
NS: A Kossuth-díj azért...
KI: Azt inkább zeneszerzők, zongoristák kapják meg.
NS: Szakcsi, Dés, Vukán...
KI: Presser.
NS: Dresch miért nem kap?
KI: A mai napig nem értem, nem tudom.
NS: Te mindenkivel jóban vagy?
KI: Persze! Akivel kevésbé - legfeljebb nem játszom vele...
NS: Minden nap gyakorolsz?
KI: Nem! Amikor leülök - játszom. Ahogy most beszélgetünk. Erre sem kell készülni: kérdezel és válaszolok. A "dolgok" bennem vannak hatvan éve. Ha gyakorolok, akkor egy figurát gyorsabban, vagy másképp csinálok. Ha játszom - nekem az gyakorlás is egyben. Illetve: ma már nem lehet otthon dobolni - nagy házban lakom.
NS: Szólnak a szomszédok?
KI: Ki sem lehet pakolni. Ha a cippzárt elhúznám - már kopognának...
Viszont játszom Kárpáti Dodival, az megint más zene. Aztán Elsa Valle-val. Gyermekkoromban "bepótoltam" előre a gyakorlást. Nekem nem kellett mondani, hogy tessék leülni. Rám szóltak, hogy reggeli van, gyere. Már hajnalban felkeltem.
NS: Mostanában mi tölti még ki az életedet?
KI: Nézem a futballt, a Barcelonát szeretem. Mindenben a művészek érdekelnek.
NS: Messi...
KI: Miért kellene csak a zenére korlátozódni? Az élet más is, sok zenész úgy beszél, hogy (mondja...) - aztán három t-vel ír le valamit. Nem szabad!
NS: Mit nem kérdeztem meg?
KI: Hát, nem tudom, annyi minden lenne még...
NS: Köszönöm a beszélgetést!
