36 fokos jazzlázban égett a Meseház
Egy nagyon hálás Veres Kriszta nyitotta meg az idei… no mit is? Ugye a karantén után egy újszerű időszámítás lépett életbe… No jó, legyen az idei Meseház-jazznyarat. Annyi különbséggel, hogy most a szabadság tavasszal volt, így tücsök komának most még a póthúrkészletet is elő kell készítenie.
Ugyanis ennyi hallgatás után most, ami a "csövön kifér eksön" következik, azaz, ha manapság egy ágról szakadt muzsikus egy talpalatnyi deszkához jut, tuti, hogy három percbe sűríti az elmúlt bő három hónap alatt felhalmozott időszak lappangó impresszióit. Persze azért a profik (sic!) így is következetesek. Értsd: nem kapkodnak, szépen kibontják a témákat.
Milyen klassz lett volna úgy kezdeni a beszámolót, hogy egy barátságos, kispályás focimeccsel kezdődött meseházi zöldön a csütörtök esti Pastell Contemporro (kb.: Kortárs Pasztell) grosszó – mégpedig a zenekar és a kultúr magja között. (A Meseháztól Pálinkás Tomi Jolly Joker lett volna a kapus, aki szerint egy jó kis Milan-Volán derbi nagyságát azért simán hozták volna.)
Ennyi volt a mese, mese, mátka, és szóljon hát a jazz.
A Borkó Attila (szaxofon), Eged Márton (basszusgitár), Sly Juhász (dobok) és Weisz János (zongora) alkotta a quartet a bemelegítés helyett, egy nagyon elegáns „soundchek”-et tolt a muri előtt.
S mivel a média többnyire a Borkó-Weisz alapítópárossal beszélgetett, így én a magányosan álló Eged Marci basszerost kérdeztem.
– Neked ki volt a mestered, Mark King?
– Neeem… a közvetlen magyar tanáraim: Csejtei Tamás, Lattmann Béla és Studniczky László voltak.
– Napi hány órát kell gyakorolnod ahhoz, hogy így szóljon a gép?
– Ez változó. De azért amennyit csak lehet, mindennap gyakorlok.
– A karantén relatíve jót tett?
– Nekem azért, mert volt időm gyakorolni.
– Konkrétan melyik technikáidat kellett csiszolni?
– Ez azért komplexebb, mert nemcsak a technikai, hanem a zeneelméleti, valamint a zeneszerzési részt is finomítottam.
Majdan a fülig érő szájú, nagyon boldog Veres Kriszta, az intézmény vezetője elmesélte, a dolog pikantériája, hogy ez a csütörtöki koncertet már év elején belevésték a meseházi kalendáriumba, és „lőn, itt vagyunk”.
Azt követően Weisz János felkonfjában elmondta, műsoruk nagy részét a saját szerzemények, illetve egy-két standard alkotja.
Végig 36 fokos jazzlázban égtünk, és bizony, az utóbbi időben megtépázott-ingerszegény lelkünket egy bő óráig ápolta ez a hamisíthatatlan eklektikus műfaj.
(Hazafele kivettem a rádiót a kocsiból, hogy még véletlenül se borzolja össze semmiféle elektronikus hatás az élményeimet.)
