Évadzáró Tatabányán a Binder–Borbély duóval, a szép zenék koncertjén

A 18. évad végére ért a DzsesSzerdák sorozat, és októbertől lesz 19. évad is, amint azt az egyik alapítótól, Pleier Tamástól megtudhattuk. A Tatabányán már nem először fellépő Binder–Borbély duót pedig a szervező-alapító duó másik tagja, Ludányi Tamás jelentette be a szokottnál némileg kisebb létszámú, de annál lelkesebb közönségnek. Persze a „kemény mag” többé-kevésbé jelen volt, őket nem csábította másfelé a tavaszi jó idő, vagy a kertészkedés és egyéb szabadtéri tevékenységek.

Borbély Misi négy hangszerrel érkezett, a Tamások pedig azt találgatták, hogy Binder Karcsi „szétszedi-e” a zongorát. A kérdésre a koncert vége felé kaptuk meg a választ.

Az említett fúvós arzenálból először a tárogató került bevetésre Binder „Riverside” című számában, amelyben aztán a szopránszaxofont is hallhattuk. Már a tárogató maga is kényeztetés volt a füleimnek. Csakúgy, mint a „Cédrusok illata”, amely az egyik kedvencem Karcsitól. (A bizalmas megszólítás miatt elnézést kérek a kedves olvasóktól, de bő 20 év ismeretség/barátság talán feljogosít erre.)

A cédrusok után „Az idő virágai”-t szagolhattuk, majd Borbély Misi szerzeményei következtek: „Staféta” – tilinkóval (!) és „Gyere hozzám estére” – tárogatóval. Régi barátok/zenésztársak beszélgettek hangszereik segítségével, mi pedig örömmel hallgatództunk. „Legénybúcsú”-val folytatódott, az utolsó darab pedig az „Óvó szárnyaidon” lett volna, de a teremben senki nem gondolta, hogy ezzel tényleg itt a vége.

Ahogy mondani szokták, ha a színpadon van egy pisztoly, az biztosan el is sül. Itt ugyan nem volt pisztoly, viszont volt egy basszusklarinét, amely megszólaltatásra várt, és amíg Misi az első ráadáshoz a nyakába akasztotta, Karcsi, ha nem is szedte szét a zongorát, egy alkatrészt eltávolított a húrokhoz való hozzáférés érdekében. Meseszép volt a basszusklarinét gyönyörű mély hangjával induló „Mesélek neked” a hömpölygő zongorával, majd a basszusklarinétot felváltó szopránszaxofonnal. Ezt a darabot bármikor, bármilyen változatában szívesen hallgatom.

Zárásként a saját zenéket még egy örökzöld követte („Take the ‘A’ Train”), de természetesen nem a szokványos változatban, ha nem is felismerhetetlenül, de jelentősen átalakítva, kicsit megtördelve, ahogy kreatív zenészekhez illik. Ami pedig nem fért a koncertbe, azt dedikált lemezeken vihették haza a hallgatók.