Gillespie, Dizzy: The Quintet - Jazz at Massey Hall 2012. június 22., Meleg Tamás
Nos, hol is kezdjem. Nehéz bármit írni akkor, amikor a műfaj legnagyobb legendái elevenednek meg a modern technika segítségével, főleg, ha a “remastering” egy olyan fantasztikusan sikerült koncertet varázsol “élvezhetőbbé”, mint a legendás Massey Hall-ban adott ’53-as torontói koncert. De hulljon le végre a lepel, leírom, kik is alkotják ezt a “premium” felállást. Charlie Parker (aki a másik kiadóval érvényben lévő szerződése miatt jogi okokból meghívott vendégként, “Charlie Chan” néven szerepelt az eredeti kiadáson) altszaxofon, Dizzy Gillespie trombita, Bud Powell zongora, Max Roach a doboknál, és Charlie Mingus bőgő, aki az eredeti kiadványt gondozó, rövid életű Debut Records egyik társalapítója is egyben. (Mingus-ról még megjegyezném, hogy idén ünnepelte volna 90. születésnapját, tehát a lemez újrakiadását tekinthetjük egyfajta tiszteletadásnak a géniusz előtt).
Még annyit éredemes talán elmondani, hogy a CD lemezes újrakiadás a (javarészt Universal fennhatóság alá tartozó) Concord Music Group-hoz köthető, az újrakeverést pedig Joe Tarantino nevéhez fűződik.
És akkor magáról a zenei anyagról. Azt hiszem, azt említeni sem kell, hogy A QUINTET (végig nagybetűvel) úgy játszott be-bop-ot , mint azóta se senki, de aki minimális jazztörténeti ismeretekkel rendelkezik, az tudja, hogy ebbe a kategóriába még maximum egy-két név sorolható (például Clifford Brown).
A koncert fantasztikus hangulata tökéletesen átjön a felvételen, a közönséghangok és a konferanszok pedig csak erősítik ezt, a track-ek közötti szünetek is tökéletesen el lettek találva ahhoz, hogy az ember egy kicsit ott érezhesse magát. A nyitószám a “Perdido”, amiben Parker, majd Gillespie is rögtön olyat odatesz, hogy a közönség több alkalommal nemes egyszerűséggel hangos őrjöngésben tör ki. Egészen újszerű érzés Bod Powell játékát ennyire “testközelből” megcsodálni, hiszen az akkori felvételi módok a dob mellett talán a zongorával voltak a legszívtelenebbek. Az ezt következő up-tempós “Salt Peanuts”–ban Gillespie a szám címében is szereplő olajos magvak (sós mogyoró) scat-szerű megemlítésével fokozza még tovább a hangulatot, amit fantasztikus rhythm changes szólók követnek. Ezt az “All the Thing You Are” követi, aminek különlegességét - számomra legalábbis- Bud Powel szokatlan kísérete adja. Természetesen Jerome Kern számában is mindenki szólózik, majd a végén nemes egyszerűséggel belekezdenek a “52nd Street Theme”-be. Ezt egy újabb rhythm changes, a “Wee (Allan’s Alley)” követi, majd Tadd Dameron a “What Is This Thing Called Love?” körére írt ‘Hot House’-a következik, befejezésül pedig Gillespie klasszikusát, a ‘Night In Tunisia’-t játsszák.
Összegezve a lemezt: minden be-bop fannak kötelező darab kell, hogy legyen a polcán. Leírhatatlan hangulata van annak, hogy hátradőlve végig tudunk hallgatni egy 53-as koncertet a műfaj legnagyobbjaitól, (néha) egész hallgatható minőségben. Ennél még jobb hír az, hogy ráadásul mindegyikük lehengerlő formában játszik. Viszont, csak hogy valami rosszat is írjak (de persze ez is szubjektív): ugyan a hangszerek jobban hallhatóvá váltak az újrakeverésnek köszönhetően, de fel kell készülni rá, hogy a hangzáskép teljesen összeegyeztethetetlen az addig a bebopról alkotott elképzeléseinkkel. Kicsit valahogy fémesebb, karcosabb az egész. Ráadásul a számok nagyrészében Mingus bőgőjátéka gyakorlatilag az egész zenekart élvezhetetlenül befedi, a zongora és a fúvósok pedig néha szóló közben (!) mintha átkerülnének a Sixtusi kápolnából egy süketszobába, ami némileg megtöri a zenei folyamatokat. Semmiképp nem kompromisszummentes tehát ez a megoldás sem, de csodát nyilván nem is várhatunk hatvan évvel ezelőtt készült felvételektől. Annak viszont mindenképp van üzenete, hogy még ennyi idő után is le lehet venni egy Parker–Gillespie, egy Mingus vagy egy BudPowell felvételt a polcról, leporolni, új “design”-t adni neki, és kiadni egy –sokak szerint- utolsó napjait élő hanghordozón… és ez azért hatalmas dolog.
