Neumann Balázs búcsúztatója
Tegnap délután 4-től gyülekeztek a kőbányai Szent László templomban a magyar jazztársadalom azon tagjai (kb. százötvenen lehettünk), akik méltóan kívántak búcsúzni az országúti balesetben fiatalon elhunyt Mohay András dobostól. Alább a gyászszertartáson elmondott búcsúztatóját közöljük. – A szerk.
"Mind elmegyünk, a ringatózó fák alól mind elmegyünk.
A párás ég alatt mind indulunk a pusztaságon át a száraz ég alá,
Ahányan így együtt vagyunk…
Olyik még visszanéz. A holdsugár a lábnyomunkba lép,
Végül mind elmegyünk. A napsütés is elmarad,
És lépdelünk a csillagok mögött a menny abroncsain, tornyok fölé…
Olyik még visszanéz és látni vágy, hullott almát a kertben,
Vagy egy bölcsőt talán az ajtó mellett, piros ernyő alatt,
De késő már, gyerünk,
ahogyan a harangok konganak
mind ballagunk, mindig másként,
a csillagok mögött, a puszta körfalán,
ahányan végre így együtt vagyunk, mind elmegyünk.."
Szeretünk Andris, s csak egy időre búcsúzunk! Az a szeretet, ami körül vett annyiunk által, mára csak erősebbé vált. A szeretet nem örökre búcsúzik, a szeretet hisz!
Zeneileg mindannyian, emberileg sokan tudjuk, ki voltál, és hisszük, ki lehetsz most! A földi élet csak egy rövid szakasza a létezésnek, hát nem örökre búcsúzunk, csak hisszük, hogy odaát találkozunk, hogy megölelhetünk!
Hiszem, hogy most mind ölelünk lelkünkkel, igazán. Mindazok is, akik nem öleltünk, s nem fogtuk kezed, amikor a vihar tombolt.
A földi életed csodálatos volt, a maga sokszor keserű pillanataival is. Csak bámultunk, csodáltuk meddig jutottál a muzsikádban, s én csodáltalak azért is, milyen jellemmel álltad a szelet, amely sokszor nem csupán fújt, de tombolt körülötted. Mindig talpra álltál, legyen bár szélvihar, vagy tomboló hurrikán.
Legutóbbi beszélgetésünkkor, amely mind közül a legmélyebb volt, szinte meggyóntam neked, hogy nem fogtam, nem fogtuk a kezed, amikor a szél úgy fújt, úgy tombolt körülötted. Magamat azzal vigasztaltam, hogy azért nem voltam ott melletted, mert a zenei utunkat, s ez által a találkozásainkat a hihetetlen szakmai minőségbeli távolság néha közelebb hozta, de leginkább távolabb vitte. Olyan tempóban tudtál fejlődni a zenében, a dobolásban, amit sokan fel sem fogtunk, s bár osztálytársak voltunk, de te már akkor a magasban jártál. Csodáltalak, és izgultam, mint a zeneiskolában az első koncertemen, minden alkalommal, amikor veled játszhattam, mert tudtam, hogy olyan magasra viszel majd, ahol csak ritkán járhatok. Tudom, hogy ezzel az érzéssel nem vagyok egyedül.
Minden perc, amit együtt töltöttünk, akár baráti beszélgetések, akár muzsikálások, olyan intenzívek és szeretetteljesek voltak, hogy hálát adok az Úrnak, hogy a közeledben lehettem.
Sokszor nem voltál boldog itt, de hiszem, hogy most boldog vagy, hiszen annyi ember szeretete vesz körül most, és ez a szeretet olyan erőteljes, amelyet sokan nem mutattunk ki, nem éreztettünk ilyen erősen akkor, amikor még együtt nevettünk. Mert annyit nevettünk!
Most nem tudunk nevetni, mert hiányzol! Hiányzol, nagyon!
Hiányzol a családodnak, barátoknak, tanítványoknak, zenésztársaknak. Hiányzol a Földnek, s hiányod csak reményünk, hitünk vigasztalja!
Mennyi tálentumot kaptál...
Rendkívüli alázattal közeledtél a zenéhez. S választhattál volna egy olyan hangszert is, amely mindig előtérben van, de te a dobokat választottad, és alázattal kísérted, szolgáltad társaid, s a zenét! A Szent Zenét, melynek szentségét a te játékod csak erősítette a világban.
Te nem "megütötted" a dobot, hanem simogattad, ölelted, táncoltál vele.
De még hogy táncoltál...
S milyen sokszínű a játékod, milyen tudatos, és egyszerre ösztönös... Még azok a tanítványaid is, akik csak egy-két órát kaptak tőled, azt mondják, évekre elég megtanulandó feladatot kaptak emberségből, zenéből, alázatból. Folyton gyakoroltál, s mégis elégedetlen voltál. Igazi nemes lelkű, alázatos Zenész voltál.
Köszönjük, hogy megajándékoztál bennünket zenéddel, és szépre, jóra, s igazra használtad azt a tálentumot, amit kaptál!
S mennyi tálentumot kaptál...
Elhívott az Úr, s bár itt arra gondolunk, mennyi mindent tehettél volna, mennyi mindent átélhettél volna még, el kell fogadjuk, hogy menned kell, tovább. Hiszen e földi életedben jó embernek, rendkívüli muzsikusnak, szerető társnak és apának kellett legyél. Megtetted. Csodálatos ember voltál, rendkívüli muzsikus, szerető társ és odaadó apa voltál.
Legutolsó találkozásunkkor, amikor együtt ebédeltünk néztelek, ahogy gyönyörű kislányodat eteted, ahogy megsimítod arcocskáját, ahogy reá nézel. Csodálatos apa voltál.
Folyton segítettél. Szereteteddel a szeretteidnek, zenével a tanítványaidnak, szavakkal a barátoknak. Akkor este is segíteni indultál. Improvizálnod kellett a bajban, s te megtetted.
A Szeretet indított el utolsó utadon, s a Szeretet visz tovább.
"Ne jöjj el sírva síromig
Nem fekszem itt, nem alszom itt;
A fúvó szélben, ott lakom,
Gyémánt vagyok fénylő havon.
Érő kalászon nyári napfény,
és szelíd eső őszi estén.
Ott vagyok a reggeli csendben,
A mindennapi sietségben,
És fejed fölött körző madár,
Csillagod, sötét éjszakán.
Nyíló virág szirma leszek
S álmodban is fogom kezed
Néma csendben nálad lakok
A daloló madár vagyok,
S minden neked kedves dolog.
Síromnál sírva meg ne állj;
Nem vagyok ott, nincs is halál."
Drága Andris! Csak egy időre búcsúzunk, csak várunk, hogy újra együtt játszhassunk, s átölelhessünk.
Szeretünk!
Isten áldjon Andris!
