Birta Miki szólókoncert az iF-ben (2014.09.27.)

Birta Mikivel igen sokféle produkcióban találkozhatott, aki követi valamelyest a pályafutását, ez a mostani projekt mégis valami olyasmi, amivel eddig nem próbálkozott.

A gitározásnak ez a módja, amikor a művész egyedül áll a közönség elé, mindenféle effekt, looper és segédeszköz nélkül, a gitár adottságait maradéktalanul kihasználva, persze nem világújdonság. Számos művelője van világszerte, nagyon népszerű és kedvelt stílus a közönség körében is, a világon fellelhető (profi) gitárosok számához képest mégis elég kevesen művelik. Pedig tulajdonképpen a gitározás csúcsa, itt mutatkozik meg igazán, hogy a gitár teljes értékű, önálló, polifonikus hangszer. Teljesen más, amikor zenekarban, ritmus-, vagy szólógitárként halljuk, mint amikor magában, és tulajdonképpen egyszerre szólal meg rajta a dob, a basszus, a ritmus és a szóló. Nagy előnye még, hogy nem kell műfaji keretek közé szorulnia, az előadó stílusa határozza meg a zenét. Amikor először hallottam ilyet, teljesen elvarázsolt, és ma sincs ez másként, mindig keresem az alkalmat, hogy ebben a stílusban játszó előadókat hallhassak és láthassak élőben. Mert ennek a műfajnak nagyon fontos eleme az élő előadás, különösen ma, amikor a technika sokszor nagyobb szerepet játszik egy felvétel elkészítésében, mint a zenész. Fontos, hogy lássuk is, hogy igen, ez tényleg egyetlen hangszer, egyetlen ember, egy időben. Lássuk az összpontosítást, az átélést, együtt tudjunk rezdülni a muzsikával és az előadóval (ezek nyilván más koncerten is fontosak, csak itt talán még jobban kiemelődik a jelentőségük, mert nem oszlik meg a figyelem egy zenekar tagjai között, hanem egyetlen emberre irányul). Ez a műfaj természetesen megél nagy színpadokon is (gondoljunk csak egyik leghíresebb művelőjére, Tommy Emmanuel-re, aki leginkább sportcsarnokokban lép föl), de szerintem igazi közege egy kicsit meghittebb. Az iF kávézó pontosan ilyen. Nagyon kicsi térben, nagyon közel ül a közönség a zenészhez. Nincsenek titkok, reflektor, öltöző, erre szokták mondani, hogy családias, de ez nem a legjobb szó rá, hiszen mégiscsak közönség-művész viszony van, csak ebben a közelségben valahogy átértékelve, egy kicsit több. Bizonyos szempontból nehezebb is így játszani, sokkal többet kiad magából a művész, más, belsőbb energiákat mozgat meg, mint egy nagy színpadon.

Különleges eseménynek ígérkezett ez a koncert, még úgy is, hogy részben ismertem már a dalokat, hiszen egy részüket a népszerű videómegosztó csatornán már láthattam, sőt, azok közé a szerencsések közé tartozom, akik egy-egy darab műhelymunkáiba is betekinthettem. Így, együtt azonban ez a műsor még nem hangzott el soha, tulajdonképpen ősbemutatóról volt szó (eddig csak egy kicsit rövidebb, szabadtéri főpróbája volt nyáron, Székesfehérváron).

Birta Miki igen széleset merített a zeneirodalomból, hiszen jazz standard-ek, popslágerek és saját szerzemények is elhangzottak az este folyamán, de a jól felépített műsor egy színes, változatos előadást eredményezett. A kezdő gigasláger, az „Isn’t She Lovely” megalapozta a hangulatot, lényegében képbe került mindenki, aki esetleg nem tudta, miféle muzsika következik most. Aztán egy Hoagy Carmichel dal, „The Nearness of You” (igen érdekes, hogy a szerző mennyire időtálló, modern előadók nagyon szívesen dolgozzák föl dalait), majd a „Chicken” (ki ne ismerné), aztán egy szép saját szerzemény, „Mazsi” címen, majd a Police (Sting) klasszikus, a „Roxanne”, aztán újra egy saját dal, „Jimmy’s Ballad”, majd az első rész végén a „No Women No Cry” (melynél még éneklésre is sikerült bírni a közönséget, ami azért jazzkoncert esetén nem kis dolog).

A koncert második részének kezdődala Birta Miki első ilyen módon elkészített darabja, Michael Jackson klasszikusának akusztikus-gitár feldolgozása, a „Billy Jean” volt (nekem ez a szám az egyik legérdekesebb szerzemény a popzene történetében, mert szinte minden feldolgozása jobban tetszik, mint az eredeti, most is így volt), majd két saját szerzemény következett, az „Üveghang etűd” első tétele, és egy tisztelgés Bill Frisell előtt, „Frisell’s Feel” címen. Ezt egy mai sláger, a „You Are Not the Only One” követte (Jamie Cullum), aztán az „I Can’t Make You Love Me” (amit Bonnie Raitt énekelt először, és a világ 500 legjobb dala közé választotta a Rolling Stone magazin), majd egy régi standard ismét, a „Rocking Chair”, és a végén egy sodró lendületű dal, szerintem a „C Jam Blues” volt leginkább, de tulajdonképpen nem, de az is volt benne (ez volt az egyetlen, amit pengetővel játszott). A végén természetesen nem lehetett ráadás nélkül abbahagyni (a közönség nem engedte): az „Autumn Leaves” feldolgozása méltó befejezése volt az estének.

A honi akusztikus gitározás palettájáról nagyon hiányzott ez a szín, nagyon kellett már, hogy valaki a hagyományos jazz felől is közelítsen, különösen ilyen magas színvonalon. A különböző korok, szerzők, stílusok Birta Miki keze alatt egységes, saját világot alkottak, mindegyik kompozíció hibátlan volt, mind hangszerelés, mind előadás szempontjából. Nem aprózta el: új projektjével nem a kísérletezés, próbálkozás fázisában lépett közönség elé, hanem egy tökéletesen kidolgozott műsorral, ami, bár ősbemutató volt, olyan volt a hallgatóság számára, mintha örökké ezt csinálta volna. A koncertet azokkal a szavakkal kezdte, hogy a zenélés, a zene öröm, és reméli, örömet fog a közönségnek is okozni. Sikerült. Úgy éreztem a koncert végén, hogy ha most elkezdené újra, maradnék még egy másfél órát szívesen, és ahogy láttam (hallottam) mások is így voltak ezzel (pedig nem csak gitárosok ültek a hallgatóság soraiban). Részemről remélem, lesz folytatása a műsornak, egyre több (sportcsarnokokban is, hogy megnézhessük, milyen az, amikor másfajta erőket is összpontosít a művész), hogy szélesebb közönség is részesülhessen ebből az örömből.