Emlékeim a 60-as évekből – 2. rész

Az idén 75 éves Deseő Csaba készülő önéletrajzi regényének újabb részletével örvendezteti meg a JazzMa.hu olvasóit! – A szerk.

1966 nyarán már nagyon készültünk az októberi Prágai Jazzfesztiválra, a hivatalos meghívó is megérkezett az Interkoncerthez. A csehek elég furcsa feltételeket szabtak: 20 perces műsort kértek, ha többet játszunk, nem fizetik ki a gázsit. (Később egész pályafutásom során nem találkoztam hasonló kikötéssel.) Bőgőst és dobost ők biztosítanak, ezt már előre jelezték, mi csak azt kértük, hogy az akkoriban feltűnt kitűnő Jan Hammer trió két tagjával játszhassunk, ezt ők szóban megígérték. Nagy kihívás volt, hogy a mi esténk nagyrészt a vonósokról szólt. A 24 éves Jean-Luc Ponty jazz-körökben már világhírű hegedűs volt, mellette egy prágai kolléga, Bohumil Zoula és jómagam voltunk tehát a meghívott főszereplők…

Szeptemberben gyakran jártam fel Réti Jancsi lakására, zongorista barátommal együtt alakítgattuk a műsort. Ha mindegyikünk szólózik, 20 percbe legfeljebb három szám fér bele, ebben kellett gondolkodni. Kedvencünket, a „Straight No Chaser” -t mindenképpen játszani akartuk, emellett két örökzöldet, a „Bye, Bye Blackbird”-öt és a „What Is This Thing Called Love”-ot gyakoroltuk órákon, napokon keresztül.

Miközben lázasan készültünk a prágai útra, szeptember végén valami dolgom volt a Magyar Rádióban. Amint beléptem a pagodába, a nyüzsgő tömegben egy asztalnál megláttam Kovács Andort, a híres gitárost, akivel korábban csak látásból ismertük egymást. Asztalához invitált, s így kezdte: „Szeretnék magával beszélni. Van egy meghívásom a Varsói Jazz Jamboree-ra, október végére, el tudna jönni velem? Kvartettben kellene játszani.” Megszédültem. Gyerekkorom óta nagy tisztelője voltam Kovács Andornak, még a Martiny- quintet idejéből, az ötvenes évekből. S most játszani hív, mindjárt egy külföldi fesztiválra! Erre nem lehetett nemet mondani. Belenéztem a naptáramba, a két esemény között összesen három napom lesz itthon, tehát erre is előre kell készülni, próbálni, mert két teljesen különböző műsorról lesz szó. Sűrű napok következtek, közben szimfonikus vonalon is helyt kellett állni.

Október hetedikén, pénteken reggel 8-kor indult a Hungária-expressz Prága felé. Réti Jancsi kiváló útitárs volt, végig beszélgettük az utat. Este 6-kor hivatalos ember várt ránk a prágai pályaudvaron, taxival vitt a Vencel térre egy elegáns szállodába. Onnan csak öt perc gyalog a Lucerna koncertterem a tér másik oldalán. Két nappal később kellett fellépnünk, addig minden koncertre tiszteletjegyet kaptunk. Akkor nem is sejtettem, hogy a Lucerna-palota régen a híres Havel családé volt, a kommunisták államosították, csak a rendszerváltás után kapta vissza jogos tulajdonát Václav Havel író, a későbbi államelnök.

Élveztük a koncerteket, a sok szabad időt, meg az előre kifizetett gázsit. Alaposan körülnéztünk a városban.

Természetesen próbálni is kellett, elsősorban a cseh kollégák miatt, akikkel még soha nem játszottunk együtt. A fellépés előtti napon délelőtt találkoztunk a Lucerna nagytermében. Váratlan meglepetés volt, hogy a szervezők mégsem a Hammer trió embereit küldték, hanem két számunkra ismeretlen cseh muzsikust, a bőgős Ludek Hulánt és a dobos Iván Dominákot. Szerencsére rutinos zenészek voltak, hamar megtaláltuk velük a közös hangot.

Vasárnap délután még egy próbát tartottunk. Este örömmel láttuk, hogy rengeteg ember jön a koncertre, telt ház ígérkezik. Úgy is lett. A szokásnak megfelelően a prágai hegedűs kezdte a programot, kvartettben, zongora-bőgő-dob ritmusszekcióval. Kicsit régies stílusban, de korrektül muzsikált. Utána én mentem a színpadra brácsával, a zongorához Réti Jancsi ült, a bőgős és a dobos is elfoglalták helyeiket. Angolul szóltam néhány szót a közönséghez, majd beszámoltam a tempót és elkezdtük a „Straight No Chaser”-t. Az elején nagyon izgultam, mindenütt mikrofonok, tévé kamerák, rengeteg ember, de aztán belefeledkeztem a játékba. A szólómat nagy taps kísérte, ugyanez történ Jancsi zongora imprója után is. Rövid bőgőszóló, majd a vége-tutti következett, azután vastaps. Alig akartam hinni a fülemnek. A másik két darab is jól sikerült, betartottuk a 20 perces időkeretet.

Ahogy mentünk le a színpadról, máris jött velünk szembe Jean-Luc Ponty, aki viszont felfelé igyekezett, nonstop folytatódott a műsor. Ludek Hulán maradt a bőgőnél, zongorához a szintén prágai Karel Ruzicka ült, a dobokhoz a svájci Pierre Favre. Meg akartam hallgatni a produkciót, a színpad mögött maradtam. Rádióból már jól ismertem Ponty játékát, de amit ott hallottam tőle, az minden várakozást felülmúlt! Akkor még standard jazzt játszott olyan káprázatos színvonalon, mint hegedűn előtte még soha senki. Az „I Want to Talk about You” című balladával kezdett, valósággal kirázott tőle a hideg. Modern volt és mégis melodikus, gyönyörű! Aztán gyors tempók jöttek, olyan virtuóz szólók, hogy a legnagyobb klasszikus hegedűművészek is megirigyelnék, ha tudnának egyáltalán improvizálni (tisztelet a kivételnek). Ponty is 20 percet játszott, minden száma után frenetikus tapsvihar következett. És akkor hátra volt még egy feladat: azt kérték a szervezők, hogy a végén a három hegedűs együtt menjen fel a színpadra és játssza el a „Take the „A” Train”-t  jam session-szerűen, próba nélkül! Megtettük, egész jól sikerült, a közönség is lelkesen reagált.

Fellépésünk után újabb meglepetések vártak ránk. Elsőnek Willis Conover jött gratulálni, aki körbejárta az európai fesztiválokat, hogy a washingtoni Voice of America jazz adásaiban mindenről beszámolhasson szóban és zenében. Júniusi bledi találkozásunk után immár ismerősként üdvözöltük egymást. A fülembe súgta, hogy a koncert után menjek az amerikai nagykövetségre, zártkörű fogadás lesz a szólisták számára.

Másodiknak Joachim Ernst Berendt, az akkori idők egyik legnevesebb nyugatnémet jazz-menedzsere, zenekritikus, szakkönyvek szerzője lépett hozzám, gratulált és azt kérdezte –    angolul -, hogy ha meghív, ki tudnék-e menni a jövő évi Nyugat-berlini jazzfesztiválra, adnak-e nekem útlevelet? Németül válaszoltam, megköszöntem és megnyugtattam, hogy hivatalos meghívás esetén igen. (Otthon sokáig vártam a berlini meghívót, ám az végül csak üres ígéret maradt.) Megemlítettem, hogy könyvtáramban őrzöm „Das neue Jazzbuch” című kötetét, ettől teljesen meghatódott. Ez a könyv valami véletlen folytán a vasfüggöny mögötti Magyarországon is kapható volt. Ezután az egyik prágai házigazda, Lubomir Doruzka jött a kéréssel, hogy a három hegedűs produkcióból szeretnének másnap stúdiófelvételt készíteni a rádióban, van-e kedvem hozzá? Természetesen igent mondtam, ráadásul ezért külön gázsit is ajánlottak.

Nagyon jó hangulatban hallgattam végig a második félidőt, többek között Carmell Jones amerikai trombitás műsorát. A koncert után átsétáltam az amerikai nagykövetségre. Kicsit aggódtam, hátha a tilosban járok, és valaki figyel, feljelent, de végül nem lett baj a dologból. A követségen kedvesen fogadtak, nagy társaság volt és hatalmas terített asztalok. Az idő nagy részében Conover-rel és Jean-Luc Ponty-val beszélgettem, mindkettőjükkel tartós barátságot kötöttem. Másnap délelőtt a prágai rádióban elkészítettük a felvételt. Még egyet sétáltunk a városban Jancsival, s a délutáni expressz vonattal hazautaztunk.

Alig pihentem ki a fáradalmakat, máris készülni kellett a következő külföldi fellépésre.

Más együttes, más zene. Kovács Andor lakásán próbáltunk a dobos Jávori Vilmos és a bőgős Rahói Ernő társaságában. A Varsói Jazz Jamboree-ra félórás műsort állítottunk össze részben Kovács Andor szerzeményeiből, részben örökzöldekből. „Öcsi bácsi” (Kovács Andor) nagyon jó hangulatban vezette a próbákat, akkor már mindannyian tegező viszonyban voltunk vele.

Október 14-én, pénteken reggel 9:35-kor indult a repülőgép Ferihegyről, kopott kis légcsavaros masina, amely lassan és iszonyú zajjal húzott fel a magasba. Majdnem két óra volt a menetidő Varsóig. Öcsi bácsi mellett ültem, láttam az arcán, hogy aggódik.

Időnként óvatosan kinézett az ablakon és sápadtan kérdezte: „Mikor érünk már Varsóba?”

Akkoriban még a rövid utakon is meleg ételt szolgáltak fel a Malév gépein, jóízűen ettünk, ittunk, utána Andor hozzám fordult: „Mondd, mennyit kell ezért fizetni?” Megnyugtattam, hogy semennyit sem, ez benne van a jegy árában. Máig nem tudom, hogy ezt viccből, vagy komolyan kérdezte-e. Mindenesetre ma ugyancsak meglepődne, ha látná, hogy egyes repülőjáratokon még egy pohár vízért is fizetni kell…

A varsói repülőtéren senki sem várt ránk, viszont autóbusszal elég gyorsan beértünk a belvárosi szállodába. Külön szobát kaptunk mind a négyen, kényelmesen elhelyezkedtünk. Másnap délutánig szabadok voltunk. A koncert 5 órakor kezdődött a Filharmónia kistermében, amely ideális helyszín volt a mi zenénkhez. Az esti nagy koncerteket az irdatlan méretű, szovjet mintára épült „Kultúra és tudomány palotája” nevű épületben rendezték, ahol a színpad akkora, mint egy futballpálya. Néhány évvel később volt szerencsém ott is fellépni, nagyon barátságtalan környezet egy kisegyüttes számára. Modern swingnek nevezném azt a stílust, amit Kovács Andorral játszottunk. Django Reinhardt és Stephane Grappelli zenéjét mindnyájan nagyra becsültük, ez volt a kiinduló pontunk, de mi újabb hangzásokat kerestünk. A varsói közönség vette a lapot, és nagy ovációval fogadta a produkciót. A pódium tele volt mikrofonokkal, azt hittük, hogy rádióközvetítés lesz, de tévedtünk. Koncert után odajött hozzánk egy ember, barátságosan közölte, hogy ő a lengyel hanglemezgyár zenei rendezője, stábjával minden előadást stúdiómagnóra rögzít. Nagyon tetszett neki a zenénk, kérte, hogy hallgassuk meg a felvételt, válasszunk ki két számot, rajta lesz a félév múlva megjelenő „Jazz Jamboree 66” című lemezen. Ha ehhez hozzájárulunk, meg lesz duplázva a honoráriumunk. Örömmel elfogadtuk az ajánlatot.

Néhány hónap múlva a budapesti Lengyel Kultúra boltjában megvehettem a lemezt, amelyet azóta is féltve őrzök a gyűjteményemben. Duke Ellington „Blue Prelude” című szerzeménye, valamint Kovács Andortól egy Blues hallható a felvételeken.

Érdekes volt összehasonlítani a két fővárosban szerzett élményeket egy hét leforgása után.

Prága sokkal rokonszenvesebbnek tűnt, nem csak maga a város, amely megőrizte régi patináját, de az emberek is kedvesebbek voltak. Varsó nyomasztó volt. A háború alatt szétlőtt, szétbombázott város hatalmas beépítetlen területeivel még a pusztítás nyomait viselte, emellett nagy szegénység látszott mindenütt. A híres lengyel-magyar barátság jeleit alig-alig tapasztaltuk, legkevésbé a lengyel muzsikusok részéről, akik viszonylag gyakran, szabadon jártak Nyugatra, hírnévre tettek szert és ez kissé a fejükbe szállt. Úgy viselkedtek, mintha egész Kelet-Európában egyedül ők tudnának jazzt játszani.

A varsói fesztiválon többek között egy moszkvai együttes is fellépett, a Garanjan-Gromin quartet. Akkor hallottam életemben először közelről szovjet jazz-zenészeket és meglepően jónak találtam őket. Georgij Garanjan kitűnő szaxofonos volt, később Pesten is találkoztam vele, Nikolaj Gromin pedig egy nagyszerű modern gitáros, aki néhány évvel később Dániába emigrált.

Időnk ki volt számítva, legnagyobb sajnálatomra nem hallhattam Stuff Smith amerikai jazzhegedűs kvartettjének koncertjét. A francia Stephane Grappelli mellett a színes bőrű Stuff Smith játéka volt rám legnagyobb hatással ifjúkoromban, amikor jazzhegedüléssel kezdtem foglalkozni. Magnó-felvételeim voltak tőle, amelyeken Nat King Cole, Dizzy Gillespie, Oscar Peterson társaságában játszott egyszerű technikával, ám izzó átéléssel, ahogy zenész nyelven mondják: nagyon dögösen. Szerettem volna élőben is megismerni, de nem sikerült, aznap kellett hazarepülnünk, amikor ő fellépett.

Pesten óriási meglepetés ért: este a Magyar Televízió élőben közvetítette a varsói koncertet, így legalább a képernyőn élvezhettem a legendás hegedűs játékát. Sajnos később sem hallhattam őt személyesen, Stuff Smith egy évvel később, 58 éves korában meghalt, Dániában lett eltemetve.

A varsói fesztivál után a Hangversenyzenekarnál folytattam a zenélést. Az akkor még alig ismert Carlo Maria Giulini dirigált egy koncertet az Erkel Színházban, majd Britten „Háborús Requiem”-je volt műsoron ugyanott. Ez utóbbinak külön érdekessége, hogy rendkívül nagy apparátusra íródott, két karmesterre van szükség az előadásához. Az Erkel Színházban Ferencsik János volt az egyik, a másik pedig maga a szerző, Benjamin Britten. Szép darab, a Bartók utáni modern zeneirodalomban kevés ehhez hasonlót ismerek.

Novemberben zenekari turnéra utaztunk Németország keleti részébe, az akkori NDK-ba. Drezda, Berlin, Magdeburg, és Lipcse koncerttermeiben léptünk fel, Ferencsik dirigált.

Kitűnő szállodákban laktunk. Az elegáns éttermekben rendkívül olcsón lehetett enni-inni, ám ez egy kissé körülményes volt: nem lehetett csak úgy, szabadon belépni, az ajtóban minden alkalommal megállított egy főmufti, körülnézett, s odavezetett egy olyan asztalhoz, amelynél már ült egy-két vendég. Hiába volt akár tizenöt szabad asztal a helyiségben, nem volt választás. Ez is szovjet módszer volt, mint sok minden más az akkori német „munkás-paraszt köztársaságban.”

Lipcsében váratlan mellékkeresethez jutottunk. Felkérték Ferencsik Jánost és a zenekart, hogy vegyük fel lemezre Liszt Les Preludes-jét. A Gewandhaus nagytermében volt a felvétel, egy délelőtt elkészültünk vele, mivel állandó repertoár darabunk volt. A németek elmondták, hogy Liszt műve az NDK-ban a második világháború óta be volt tiltva, ugyanis a hitleri korszakban a Prelűdök főtémája volt a heti filmhíradó szignálja. Több mint két évtized után akkor oldották fel a tilalmat, kaptak az alkalmon, hogy magyar zenekar előadásában hangfelvételt készítsenek a darabról. Szegény Liszt Ferenc így került a politikai harcok színterére a huszadik században.

Hazaérkezésünk után az első zenekari próbán tragikus hírt jelentett be a vezetőség: Iványi József, a brácsa szólam első embere meghalt. Öngyilkos lett. A kelet-német turnén még részt vett, semmi jel nem utalt rá, hogy ilyen borzalmas cselekedetre készül. Tény, hogy nem volt egy vidám ember és a magánélete sem volt rendezett. Velünk, fiatalokkal elég barátságtalan volt, egyikünkkel sem tegeződött. Ezzel együtt a hír mindenkit megdöbbentett, számomra egyenesen sokkoló volt. Pályakezdő zenekari muzsikus lévén elgondolkoztam, ebben a szakmában napirenden van az öngyilkosság? Az előző alig félévvel korábban történt. A későbbiekben szerencsére nagyon ritkán történt hasonló esemény, de azért előfordult. Mindenestre a két haláleset következtében új emberekre volt szükség. Hamarosan megkaptam a kinevezésemet, teljes állású zenekari tag lettem.

Az 1966-os noteszemet forgatva egy vidám feljegyzést is találtam. A nagynevű karmesterek, szólisták mellett egészen középszerű vendégek is megfordultak a zenekarnál. Államközi protokoll szerződések keretében illett a „baráti szocialista országokból” vendégül látni olyanokat, akiknek nevére nem nagyon tódult a közönség, viszont bérleti sorozatba be lehetett őket szerkeszteni, akkor legalább egy fél ház összejött. Egyszer egy Emanuel Elenescu nevű román karmester érkezett hozzánk. Az első próbán kiderült, hogy nem nagy kvalitású muzsikus, viszont szórakoztató jelenség, erősen dadog és tört német nyelven kommunikál a zenekarral. Az egyik próbán a következőket mondta: „Ahhoz, hogy valaki jó muzsikus legyen két dologra van szükség: fejre és szívre. Ha valakinek csak szíve van, rossz muzsikus, ha csak feje, az már egy fokkal jobb, ha mindkettő megvan, az az igazi. Ilyen muzsikus volt például Toscanini, akihez hasonlót Romániában csak egyet ismerek, a neve Emanuel Elenescu.” Hatalmas nevetés, taps tört ki e gátlástalan önteltség hallatán, ám a karmester ezt sikerként élte meg. A koncert lezajlott, utána soha többé nem hallottunk a román Toscaniniről.

1967. január 16-án Ferencsik János 60. születésnapját ünnepeltük az Erkel Színházban.

A délelőtti főpróbán a zenekar vezetőinek köszöntő szavaira Ferencsik egyebek között így válaszolt: „Kedveseim, minden kornak megvan a maga szépsége”.

Aznap Beethoven Prometheus nyitányát, valamint a IV. és az V. szimfóniát játszottuk.

Február elején Leopold Stokowski dirigált egy hangversenyt. Az agg mester már 85. évében járt, nagyon nehezen mozgott, szemmel láthatóan fárasztotta a munka, rövid próbákat tartott.

Az Erkel Színház közönsége hatalmas tapssal köszöntötte a 20. század egyik leghíresebb karmesterét, egy igazi világsztárt. Stokowski ezt elég egykedvűen, egyetlen mosoly nélkül fogadta. Bach D moll toccata és fugája volt a nyitó szám, amely eredetileg orgonára íródott, de Stokowski átiratában az egész világon nagyon népszerű zenekari darab volt. Valamikor régen 78-as fordulatú lemezen milliós példányszámban került forgalomba. A D moll toccata után Beethoven VII. szimfóniája és Sztravinszkij Petruska szvitje volt még műsoron.

Február végén az akkor még igen fiatal izraeli Eliahu Inbal vezényletével Mahler I. szimfóniáját, Webern 6 zenekari darabját és Sztravinszkij Tűzmadár szvitjét játszottuk a Zeneakadémián. Ezek a hangversenyek jelentették a szezon csúcspontjait.

Főzeneigazgatónk Ferencsik János nem csak a legkiválóbb magyar karmester volt évtizedeken át, de nagyon bölcs ember is volt. Nem élt vissza pozíciójával, nem tolakodott állandóan zenekara élére, mint egyes utódai teszik napjainkban. Ferencsik az évi koncertek kb. egynegyedét dirigálta nálunk, így minden színpadra lépése igazi ünnepnek számított. A korszak egyetlen más magyar karmestere sem volt hasonlítható hozzá. Az Operaház, vagy a Rádiózenekar vezető karmesterei szürke eminenciások voltak Ferencsikhez képest, legalábbis az én szememben.

Minden embernek vannak hibái, Ferencsik sem volt tökéletes. A mai napig legendák terjednek az alkohollal való kapcsolatáról. Nos, amikor a zenekar tagja lettem, a karnagy úr híres volt arról, hogy minden próba szünetének első percében a büfé felé rohant, ahol már ki volt készítve számára a szokásos ital: egy korsó sör, benne egy féldeci rummal. Ezt olyan rutinosan fogyasztotta el, hogy szinte semmi nyoma nem látszott rajta. Néha azonban túlzásba vitte, nagyobb adagot vett magához, olykor bizony tanúja voltam egy-két kínos jelenetnek. A hatvanas évek végén azonban szakított ezzel a szenvedéllyel, elvonókúrára ment. Néhány hónapi távollét után megjelent a zenekar élén, s attól fogva egyetlen csepp alkoholt nem fogyasztott, pedig kísértés volt bőven, például turnék idején, rangos fogadásokon, ahol természetes volt a pohárköszöntő. Ferencsik, kezében a pohár itallal meghallgatta a beszédeket, majd maga is szólt (a legtöbb nyugati világnyelven folyékonyan beszélt) s utána az asztalra tette poharát anélkül, hogy egy kortyot ivott volna belőle.

Hazai nagyságokból szűkös volt a kínálat, külföldiek meghívására korlátozott keret jutott az állami költségvetésből, így elég hamar hozzá kellett szoknom, hogy a zenekari élet korántsem csak ünnepnapokból áll. Gyakran megfordultak a zenekar élén középszerű karmesterek, akikkel egy-egy koncert inkább csak rutinszerű szolgálat volt, mintsem művészi élmény.

Szerencsére módom volt ellensúlyozni a szürkébb napokat másfajta zenei tevékenységgel. Egyébként mindenütt bőven van rá példa, hogy a zenekari muzsikus szóló fellépéseket vállal, kamara-együttesben muzsikál, vagy konzervatóriumi, zeneakadémiai tanárként is tevékenykedik, ilyen esetekben az egyéni ambíciók kiélésére  sokkal több a lehetőség.

Én a szimfonikus zenekari tagság mellett továbbra is aktívan részt vettem a jazz-életben.

Emlékszem, annak idején szimfonikus kollégáim legnagyobb részének fogalma sem volt arról, mi a jazz, ezért úgy néztek rám, mint egy csodabogárra. A vonósok közül talán két-három ember hallott életében Stephane Grappelli-ről, aki akkor már három évtizede világhírű jazzhegedűs volt.

1967 májusában rendezték Székesfehérvárott az első Alba Regia nemzetközi jazzfesztivált.

8-án, hétfőn este nekünk jutott az a szép feladat, hogy nyitó együttesként a színpadra menjünk. Kvintett formában játszottunk, Réti Jancsi zongorázott, Kovács Gyula dobolt, Berkes Balázs bőgőzött, öcsém, Attila tenorszaxofonon és basszusklarinéton játszott, magam pedig mélyhegedűn. Négy, vagy öt zenekar lépett fel, rövidre kellett fogni a programot, így mindössze két számot játszottunk: Nat Adderley-től a „Work Song”-ot és saját feldolgozásunkban  az „A csitári hegyek alatt” című magyar népdalt. Ez utóbbiból néhány héttel később a Hanglemezgyár Rottenbiller utcai stúdiójában felvételt készítettünk, amely a „Modern Jazz Antológia 1967” című lemezen megjelent.

Akkoriban már a Magyar Rádióban is rendszeresen szerepeltünk. Lelkesen készültünk a felvételekre, rendszerint a 8-as stúdióban dolgoztunk. Elkészült számainkat hivatalos lehallgatásra vitték, ahol kivétel nélkül „Z” jelű minősítést kaptunk, ezt írták rá a magnótekercsek dobozára. A „Z” betű dupla honoráriumot jelentett, amivel a Rádió örökáron megvette a felvételek korlátlan játszási jogát. Egyszer utánanéztem: az évtizedek során 65 rádiófelvételem készült, ennyi szerepel az archívum katalógusában.

Szintén 1967-ben történt. Egy reggel korai telefonhívásra ébredtem, Sebestyén Ernő, régi barátom, egykori zenei gimnáziumi osztálytársam keresett, aki akkor az Operaház koncertmestere volt.

„Csaba, ráérsz ma délelőtt? Menj be helyettem 10-re a József Attila Színházba, próba lesz, hegedülni kellene a zenekarban! Kisegyüttes, összesen nyolcan vannak.”

„Köszönöm Ernő, ráérek, de mondd, nem nehéz az anyag? Én mostanában inkább brácsázom, hegedű rég volt a kezemben”.

„Ne törődj vele, könnyű kis zene, elsőre le fogod blattolni”

Gyorsan összeszedtem magam, taxit hívtam, irány a József Attila Színház.

Ahogy beléptem, majd’ hanyatt estem, a nézőtér zsúfolásig tele volt.

„Mi lesz itt?” Kérdeztem az első embert, akit megláttam.

„Nyilvános főpróba”.

Erről nem volt szó. Ernő egy szóval sem említette, de ez jellemző rá, vagány fickó volt mindig. Ideges lettem, csak akkor nyugodtam meg kissé, amikor láttam, hogy a fél zenekar régi ismerős, akárcsak a karmester Bolba Lajos, a Rádó könnyűzenei osztályának egyik vezetője. Beültem a zenekari árokba, gyorsan átlapoztam a kottát, kezdésig talán három perc volt még. Közben megtudtam, hogy a darab címe „Lulu”, francia vígjáték Fényes Szabolcs zenéjével, a két főszereplő pedig Voith Ági és Bodrogi Gyula.

Épp hogy magamhoz tértem az ijedtség után, Bolba máris emelte a karmesteri pálcát és beintette a nyitányt. Erősen koncentráltam, sikerült hiba nélkül eljátszanom. Utána hosszabb prózai rész következett, az alatt átnéztem a következő számot. Viszonylag könnyű volt az is, sikerrel vettem az akadályokat. Egy kis feszültség azért volt bennem, mivel a zenekarban én voltam az egyetlen hegedűs, én játszottam a legtöbb szólót. Mellettem fúvósok ültek, meg a ritmus szekció. Maga a darab remek volt. A prózai részek alatt állandóan a színpadot néztük és együtt nevettünk a közönséggel. Bodrogi, Voith Ági, Kaló Flórián, Szemes Mari és a többi kiváló komédiás olyan hangulatot teremtett, hogy öröm volt részt venni a produkcióban.

Másnap reggel ismét Ernő telefonjára ébredtem:

„Na, milyen volt a főpróba?”

„Ide figyelj, te gazember, ha előre mondod, hogy nyilvános előadás lesz, biztos, hogy nem ugrottam volna be helyetted! Jó kis izgalom volt, de túléltem.”

„Na látod. Tudod mit, én átadom neked ezt az egészet. Túl sok dolgom van az Operában, meg a vonósnégyessel, játsszál helyettem a továbbiakban.”

Rövid gondolkodás után igent mondtam. A következő két szezonban gyakran volt műsoron a darab, néha ügyeskedni kellett, hogy egyeztetni tudjam a hangversenyzenekari munkával, de megoldottam. A színházi előadások változatosságot, vidámságot jelentettek számomra.

Ha Bodrogi Gyulát látom, mindig eszembe jutnak zseniális színpadi rögtönzései. Amikor már kívülről tudtam a darabot, néha azzal szórakoztam, hogy a hegedűszólókkal kicsit eltértem a kottától, cifráztam a melódiát. Bodrogi vette a lapot és a színpadon azonnal valami olyan apró poénnal válaszolt, ami csak nekünk szólt. Ilyenkor a zenekari árokban nagyobb volt a nevetés, mint a nézőtéren.