A Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola vizsgakoncertje a BJC-ben
Sok tehetséges fiatal zenész érkezett el egy kisebb mérföldkőhöz életében, ugyanis szerda este tartották a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola által szervezett OKJ-s képzés vizsgakoncertjét. A tanítványoknak két évük volt magukba szívni minél több tudást, kibontakoztatni tehetségüket, és megkezdeni szárnyaik bontogatását, amely szárnyakkal remélhetőleg minél többen szép zenei karriert fognak elérni. A tehetséges diákok, a kiváló tanárok adottak, és ez a néhány növendék, akik ezen az estén felléptek a Budapest Jazz Club színpadára, egytől egyig érettek rá, hogy továbblépjenek egy következő állomásra.
Nagyon nehéz számomra – mint viszonylag kezdő JazzMa.hu-s író számára – fogást találnom ezen a koncerten, vagy inkább „koncertsorozaton”, ugyanis általában ahhoz van szokva az ember, hogy egy állandó zenekar ad elő hosszabb-rövidebb műsort, esetleg néhány vendégzenésszel kiegészülve. Ott könnyebben megfogható a beszámoló, a kritika felépítése, gondolatmenete, könnyebb eljutni elejétől a végéig. Eleinte kissé tanácstalanul utaztam hazafelé, hogy mégis hogyan próbáljak meg néhány sorban, néhány oldalban megragadni ilyen sokrétű élményt. Mivel rengeteg zenész lépett a színpadra különböző formációkban, rengeteg különböző szerzemény hangzott el, gyakran egymástól teljesen eltérő stílusban és zenei világgal, éppen ezért egyesével megragadni sem a fellépőket, sem a dalokat nem tudnám, és nem is szeretném. Legyen elég annyi, hogy mindegyik produkció nagyon magas színvonalú volt, látszott, hogy a diákok sok időt és energiát fektettek a felkészülésbe, és ennek a kemény munkának meglett a gyümölcse, mégpedig furcsa mód az, hogy a színpadon egyáltalán nem látszott, hogy milyen nagy felkészültséget igényel ez az egész. Annyira természetesen jött mindenkiből a hangszeres, vagy az énekes tudás, mintha az anyaméhből is szaxofonnal, vagy gitárral a nyakukban bújtak volna elő. Pedig nagyon komoly szerzemények szóltak, a feldolgozások mellett a saját darabok is egytől egyig rendkívül jól voltak komponálva és hangszerelve, pedig ez sem egyszerű dolog. A kétévnyi munka tehát remekül megalapozta a zenei tudást, amit aztán rendkívül sok kreativitással és improvizációval fűszerezve igazi örömzeneként tálaltak a nagyérdemű elé. A formációk rotációja (micsoda rím) folyamatosan élénken tartotta a közönség figyelmét, éppen ezért egy pillanatra sem lehetett unatkozni a bő 2 órás előadáson. Szerintem nem volt két ugyanolyan szám, a jazz szinte összes területére elkalandoztak a zenészek, tették mindezt fiatal koruk ellenére nagy profizmussal.
A másik, ami rögtön szembeötlött, hogy milyen remek összhang van a zenészek között a színpadon. Legtöbben nem egy formációval léptek fel, mégis nagyon gördülékenyen ment az átállás egyik stílusról a másikra, egyik zenésztársról a másikra. Főleg a saját szerzemények igényeltek nagyobb összeszokottságot és kommunikációt a fiatalok között, de ez kivétel nélkül minden helyzetben remekül működött.
A zenészek mellett a közönséget is fontosnak tartom megemlíteni. Ahogy beértem kezdés előtt 10 perccel, gyakorlatilag teltház volt az előtérben, sok fiatal, mindenkin látszott az izgatottság. Kezdetben attól tartottam, hogy a vizsgázók elhívják a rokonokat, barátokat, ismerősöket, akik ugyan nem feltétlen jazz-rajongók, de azért eljönnek, mert fontos esemény az ember életében egy ilyen vizsgakoncert. Ehhez képest az egész közönségnek nagyon tetszett az összes produkció, rég hallottam ilyen lelkesedést egy-egy szaxofonszóló, vagy bravúros billentyűfutam után. Ez mindenképpen kellemes csalódás volt. A zenészeknek is nyilván jólesik az ilyen jellegű visszacsatolás, és ezen az estén alighanem minden támogatást megkaptak a közönségtől, ők pedig egytől egyig mindent megtettek, hogy kiérdemeljék a bizalmat.
A zenészek és a közönség mellett persze ne feledkezzünk el az este harmadik főszereplőiről, a tanárokról. A tanárokról, akiknek a diákok sorra hálálkodtak az elmúlt két évért, akiknek irányítása, nevelése és oktatása alól ilyen tehetségek kerültek ki. Amíg ilyen színvonalas oktatás folyik már középiskolai szinten, addig azt hiszem, nem kell féltenünk a magyar jazzt, hiszen sorra jönnek a jobbnál jobb zenészek, akik megörvendeztetik a közönséget és az igényes zene rajongóit. Nekik ez remélhetőleg „csak” egy állomás, egy hosszú és sikeres zenei pályafutás elején.
Én nagyon jól éreztem magam ezen az estén, azt hiszem, az egész közönség nevében is beszélhetek, szó szerint minden perce élmény volt. Az iskolának és a tanároknak kívánom, hogy még nagyon sok ilyen, ehhez hasonló tehetséges diákot találjon és neveljen ki, a diákoknak pedig kitartást és szorgalmat, hogy megvalósíthassák álmaikat.
Én gondolatban minden vizsgázónak megadtam az ötöst, remélem a tanári kar is egyetért majd velem…
(Mivel sajnos én nem tudtam jelen lenni, így mindegyiküket ismervén, hiányoltam Laci fotói közül Hevesi Liát és Németh Ibolyát. Ez utóbbi hölgyet épp a napokban vették fel a Grazi Zeneakadémia Jazztanszakára! Gratulálok neki. Zahár Fanni fuvolázására csak annyit tudok mondani: „extraordinary”! Örömmel láttam a fotók között Csillag Julit és Varga Zitát… De lelki füleimmel hallom, hogy Bolyki Sára megint úgy énekelt, ahogy elvárom tőle. Már rég a Zeneakadémia Jazztanszékén lenne a helye! Meg a legrangosabb hazai fesztiválokon. Én saját hatáskörben annyit tudtam intézni, hogy az idén augusztus 8-án saját kvartettjével felléphet a 44. Debreceni Jazz Napokon. – A szerk.)
