Egy kardkovács első napja a Békás-tó partján
Alig múlt el hajnali 1, amikor eldöntöttem, hogy otthon fogom felejteni a kamerámhoz az aksikat. 18 megapixel, 11.5 lépésnyi dinamikus tartomány, 14 bit-nyi színmélység és 128 giga tárhely, mind-mind hiába. Bátyám, László úgy is elvállalta, hogy majd fotóz számomra, ennél tökéletesebb okot arra, hogy magammal tudjam rángatni erre az útra, nem nagyon tudtam elképzelni.
Eljött hát az idő arra, hogy összepakoljam a felszerelésemet. Laptop, jegyzetfüzet, töltő, kameracucc. Ha már ingyen megírom a cikket legalább legyen jól dokumentálva. Körülbelül ekkor jutott eszembe, hogy totálisan megfeledkeztem arról, hogy leegyeztessem a kajálást Róberttel. Ugyan a szállás tartalmazta a reggelit, ha kilencig felkelünk, de ez magamat ismerve hiú ábrándnak tűnt. Előrelátóan gyorsan besuvasztottam még egy üveg tabascót a hátizsákomba, hogy korrigáljam a debreceni gyrosok sajátos ízvilágát.
Profi fotós, pipa; Bulgár égetett szesz, pipa; Hiányos fotós cucc, pipa; Dugóhúzó, pipa; Minden kész volt arra, hogy a fél országot keresztülutazva elmélyedjek a jazz és a borok dinamikus és összetett világában, mely utóbbiról sok évnyi tapasztalatom alapján egyértelműen kijelenthetem, hogy egyáltalán semmit nem értek hozzá.
Tatabányáról Hajdúsámsonra megérkezve gyorsan ledobtam a cuccaimat és máris Debrecen belvárosa felé vettem az irányt, hogy összeszedjem a fotósomat.
Terv szerint a Nagytemplom előtt találkoztunk. Hajdúsámsonból jövet rájöttem néhány dologra. 1. ha hirtelen vált az ember a biciklin, akkor leeshet a lánc. 2. nincs az az isten, hogy én mégegyszer kölcsönbringával tekerjek homokos földúton. A szállás egy jó másfél kilométerre volt a nagytemplomtól. Igazából nem nagyon volt semmiféle elvárásom a szállással kapcsolatban, de egyértelműen nem voltam felkészülve arra, ami itt fogadott. A Nádix panzió egy nagyon furcsa szerelemgyermeke egy szocreál pártszállónak és egy perverz fantáziáit, bizarr architektúrális megoldásokban kiélő építész között. Nyolcszög alakú tornyok, furcsa szögekben nyíló ablakok, váratlan helyeken lévő nyílászárók, iskolai menzára emlékeztető ebédlő az alagsorban. Mindez egy szinte teljesen térkővel kirakott udvar közepén. A crt tévét és a közepesen alacsony hatékonyságú hűtőt leszámítva egy egészen kellemes hely, de mindenképpen egy sajátságos élmény.
Lepakoltunk és néhány telefonhívás lezavarása után már alig álltunk a lábunkon. Eljött az ideje, hogy szerezzünk valami ehetőt. Félúton a Nagyerdő felé.
A túlárazott Budweiser után visszatértünk a panzióba. Felfelémenet a portáslány közölte velünk, hogy a megbízónk a Békás tónál vár minket.
Az első pillanatban sikerült totális frászt kapnunk, mert nem voltunk biztosak, hogy mikor kezdődik az első koncert. Mint molylepkéket az esti fény úgy vonzott minket a távolból szűrődő felkonferálás hangja. Mikor elértünk a színpadhoz éppen elkezdett játszani a (The) Best Bad Trip. Mintha ez a banda nem lett volna ott a listámon.
-Fasza, nem csak, hogy nem sikerült időben ideérnünk, de még rossz színpadhoz is jöttünk és az istennek sem tudjuk, hogy hova kéne mennünk…
Az ezt követő pánik elegendő motivációt adott, hogy a pokol legalsóbb bugyraiból, kín keservesen sikerüljön előbányászni egy programfüzetet. Ezután végre sikerült lokalizálni az azóta átnevezett Fórum Színpadot és kideríteni a következő koncert kezdésének időpontját. Mivel volt üresen háromnegyed óránk, így visszatértünk a Jazzma színpadhoz. Ugyan a füzetvadászat miatt lekéstük a koncert első pár percét, de még időben érkeztünk, hogy elcsípjük a fesztivál vélhetőleg legavantgardabb együttesének a fellépésének második felét.
Néhány járatlan ösvényekre tévedt, irányvesztett pszichonauta véleménye szerint csak a bad trippekből lehet tanulni. A srácok úgy tűnik bőven kaptak oktatást, mégha a nevük csak dobos régi e-mail címéből származik. A banda néhol már doom-jazzbe átcsapó metál fúziós darálást csapott. Mindig is éreztem egy erős kötődést az experimentális zenekarokhoz. A pesti banda egy eléggé erős kezdésnek bizonyult a rendezvény részéről.
Kár, hogy a számukra megszabott 35 perc éppen csak elég volt arra, hogy bemelegedjenek. Szívesen meghallgattam volna tőlük még pár órányi őrült kakofóniát.
Az őket követő együttest már nem tudtuk megvárni, bár ők is érdekesnek tűntek. Itt volt az ideje, hogy átmenjünk az általam bevállalt színpadhoz. A tornyosuló hangládák előtt volt egy kis tér szabadon, és utána kissé amfiteátrumszerűen piknikasztalok sokasága húzódott. Visszagondolva erőteljesen hozzájárult az antik görök Dionysos tiszteletek atmoszférájának elérhetővé tételében. A bor és a zene ünnepe. Egészen úgy hangzik, mint egy modern és kissé visszafogott dionysia. Még a rendezvény logója is egy Dionysos ábrázolás. Nincs mit tenni, amikor az ember ilyen ősi szimbólumokba tenyerel bele, akkor ott komoly dolgok fognak történni.
Dionysia nincs bor nélkül és bor nincs szóda nélkül. Mesteri bor ízlelő képességemet először az Egri Borvár 2015-ös rozéján teszteltem, nagyfröccs formájában. Hosszú kóstolgatás után megszületett szakértői véleményem. Nekem ez kicsit túl savanyú.
A Debreceni Jazz Együttes egyike volt azoknak a dolgoknak, ami igazán meglepett. Emlékeztem egy audió felvételre még 1965-ből, amit egy hasonló nevű zenekar adott ki. Utóbb kiderült, hogy valóban, ez az a banda, habár a kezdeti felállásból már csak Gyarmati Zoltán maradt meg aki ‘66-ban csatlakozott az együtteshez. Érdekes volt belegondolni abba, hogy mennyire régi is a zenekar, mégha a tagok cserélődtek is, amióta dr. Kiss Ernő megalapította az együttest 51 évvel ezelött. A beállás is egy élmény volt. A dob és a bőgő próbája teljesen átjárta a testemet, a telt mély basszus minden tagomat megrengette. Nem tudom, hogy ez azért volt, mert kb. 10 méterre ültem le a színpadtól, vagy pedig mert a közvetlen környezetemben 12 kültéri hangláda volt elhelyezve, de mindenképpen maradandó élmény volt.
Maga a koncert azt hozta, amire számítottam. A generációk ősláncolata egy igazi kellemes swinges dixieland-et szolgált fel. Volt itt Billy Stayhorn, Joe Zawinul, Charlie Parker és még egy saját szerzemény is Gyarmati Zoltántól. Nekem teljesen átjött a New Orleans-i jazzkluboknak a hangulata, ahol a félrészeg hallgatók hangosan fütyülnek és tapsolnak egy-egy virtuóz szóló után. Külön megragadtak bennem Kapusi Kálmán szólói, mondjuk ez lehet, hogy csak azért, mert elfogult basszusgitáros vagyok. A zenekar körforgása akkor vált teljesen egyértelművé számomra, amikor kiderült, hogy Erdei Kálmán idén távozott el. Ekkor döntöttem el, hogy mindenképpen elnézek a szeptember 20-án Debrecenben, az ő emlékére tartandó koncertre.
Ilyenkor kezdtem észrevenni a tendenciát miszerint a bor eladások száma fordítottan arányosan viszonyul a bódé, a színpadtól számított távolságához. Nem tudtam eldönteni, hogy a közönség a koncert miatt jot, vagy lerészegedni. A legvalószínűbb válasz az, hogy ha már eljöttek, akkor meghallgatják a koncertet, és miért mennének messzire a fröccsükért, a végén még elfoglalják az ülőhelyüket. Teljes mértékben irreálisnak tűnt, hogy a színpaddal szomszédos bódékban ennyivel jobb bort árulnának a többi borászat standjánál.
Mivel én szeretek szolidarítani a kevésbé szerencsés borászatokkal, így a következő kört a Gajdos Pincészet 2015-ös kékfrankos száraz rozéjából készíttettem 2 deci bor 1 deci szóda arányban. A pincészet képviselőjétől megtudtam, hogy ehhez a 100% bio borhoz a szőlő teljes érésben van szedve, és így kevésbé savcentrikus, sokkal teltebb íze van, viszont ennek következtében kicsit magasabb az alkoholtartalma. Lévén rozéról van szó, a kékszőlő itt préselve van, és kimarad a héjában való erjesztés, amely a vörösborok sajátja. Mint professzionális borkostoló, meg tudtam állapítani, hogy ez az előzőhöz képest kicsivel jobb.
A nap tartogatott még meglepetéseket. Hosszas megfigyelés után meg kellett állapítanunk, hogy a helyes csaj/km^2 index az este folyamán, meglepően magas a Nagyerdő területén. Ami ennél is sokkolóbb volt, az a fentebb említett leányzók viselete volt. Az extrém rövid shortok száma ijesztő magasságokat ütött meg. Bár nem mintha ellene lennék az eféle dekadenciának, főleg egy jazzfesztivál keretein belül.
A következő fellépő a Kalmár Zoltán Trio Quartet volt. A formációnak jelen állapotában ez volt az első fellépése együtt. Maga a zenekar először 2008-ban körvonalazódott. Azóta a mostani felállás a második nagyobb átalakulás az együttes történetében. Az étlapon, melyet a koncert után a színpadra felmászva sikerült megszereznem, jazz standardek szerepeltek. Az együttesnek igencsak sajátságos atmoszférát sikerült varázsolnia. Mindeközben ideiglenesen einstandolva bátyám kameráját itt is készítettem néhány képet. Sajnos fényképeken nem jön át annyira az a hangulat és teljes belefeledkezés, amit a zenészektől láttam. Horváth Balázs a nagybőgős teljes révületben tolta végig az egész koncertet, az egész már-már sámánisztikus rituáléra hajazott. Meg merem kockáztatni, hogy az este folyamán senki nem merült el annyira a zenében, mint a Kalmár Zoltán Trio Quartet tagjai. (A zenekarvezető Kalmár Zoltán Debrecenben született és a zongorista Cseke Gábor az idei fesztivál ún. "Artist in Residence". Te vagy a legjobb Gabesz! - A szerk.)
Ugyancsak 2. alkalommal lett megrendezve a Debreceni Jazz- és Bornapok összevonva, de már bőven elegendő volt, hogy egy teljesen kiforrott ifjúsági rendezvényként éljen tovább.
A smooth jazz valahogy nem az én asztalom. Ez egészen biztosan valami családi dolog, mert se édesapám, se pedig bátyám nem mondható egy fanatikus rajongónak. Akárhányszor nekiállok hallgatni előbb-utóbb nagyon monotonná válik. Habár a műfaj sosem lesz a kedvencem, az Intermezzo mégis tudott újat mutatni. Körülbelül a koncert feléig fokozatosan építették fel a feszültséget, mely akkor érte el tetőpontját, amikor a hangfalak és erősítők mögött megbúvó Kovács Gyopár felkeveredett a színpadra. A 17 éves leányzó hihetetlenül tehetségesen énekelt. Ám bármennyire is adott löketet az előadásnak az ifjú tehetség, számomra sajnos a lendületük szépen lassan elfogyott és ezután már nem érték el azt a szintet, amit a koncert közepén. Bár meg kell hagynom, megvoltak a koncertnek a pillanatai. Többek között a hangtechnikusnak szóló kérés:
-Több Gyopárt kérünk!
Erre a közönség férfi tagjai fütyüléssel, tapsolással és a “Mi is!” szavak hangos skandálásával fejezték ki egyetértésüket..
Ahogy végetért a fellépés, sikerült elcsípnem az énekesnőt és váltanom vele pár szót. A lány, mint utóbb kiderítettem, egy facebook-ra feltöltött videón keresztül lett megkeresve. Kezdetben egy-két alkalomról volt szó, ám mostanra úgy tűnik, hosszútávú együttműködés lesz a dologból. Még 2 éve van az érettségiig, viszont már most megtapasztalta, hogy milyen érzés egy összeszokott bandával fellépni.
Kíváncsi vagyok, hogy mit fog kezdeni a tehetségével.
Kicsivel mielőtt majdnem felnyársaltuk magunkat a nagyerdei szabadtéri színpad bejáratát körülvevő modern művészeti installációra hajazó kerítésen, sikerült megtudnom Mezei Róberttől, hogy Magyarország-szerte egyre nagyobb az igény a zenéjük iránt. Úgy tűnik, minden zenének megvan a maga közönsége.
