Hallgasd (és olvasd) a Rueckertet!! Jochen Rückert interjú
Jochen Rückert (egy ideje inkább: „Rueckert”) dobos elérte azt, amiről Európában nagyon sok zenész csupán csak álmodik. Az 1990-es évek közepén Kölnből a világ jazz-fővárosába költözött, ahol nemzetközi karriert futott be. Jochent olyan első vonalbeli zenészek “foglalkoztatták, vagy “foglalkoztatják”, mint Marc Copland, Kurt Rosenwinkel, és Nils Wogram. Emellett saját zenekart is vezet; szólólemezein olyan zenészek társaságában hallhatjuk, mint Mark Turner, Brad Shepik, Lage Lund, Mike Moreno, Chris Potter, Hayden Chrisholm, Joe Martin, vagy Matt Penman. Orgona-triót is vezet, amelyben Brian Charette és Chris Cheek a partnere. Fesztiválokon és klubokban olyan zenészekkel lépett fel, mint John Abercrombie, Kenny Werner, Till Brönner, Joachim Kühn, Anke Helfrich, Ron Carter, Seamus Blake, Madeleine Peyroux és (ugyan csak egyszer, de...) Pat Metheny. Van egy elektronikus “alteregója” is, a „Wolff Parkinson White”, amellyel remixeket és elektronikus kompozíciókat jelentet meg; az utolsó WPW lemezen olyan énekesek szerepelnek, mint Norah Jones, Pascal Le Boeuf, vagy Clare Manchon. Van egy instrukciós videósorozata is. Emellett egy fergeteges, fekete humorú e-könyv-sorozatot is ír, melynek címe “Read The Rueckert: Travel observations and pictures of hotel rooms” (Volumes 1-5).
Jochennel a zürichi „Root 70” koncert
https://www.jazzma.hu/hirek/2020/09/18/root70-moods-club-zurich-svajc-2020-szeptember-14
után váltottam pár szót.
Akkor megbeszéltük, hogy egyszer majd csinálunk egy hosszabb interjút, amelyre tegnap egy zoom videókonferencián keresztül kerítettünk sort. Jochen küldött pár képet is magáról, profi és nem-profi fényképészektől vegyesen.
Sz.Cs.: Jártál zeneiskolába?
J.R: Hét-nyolc éves koromtól kezdve, talán 11-12 éves koromig volt egy helyi dobtanárom, aki egyébként magyar származású volt. Az alapokat megmutatta, de később, amikor a straight ahead jazz-be egyre jobban bele akartam magamat ásni, már egyre kevesebbet tudtam tanulni tőle. Emellett bátyám, Thomas, aki öt évvel idősebb nálam, ismert jazz-zongorista, és ő is mutatott nekem jó pár dolgot. Miután 1992-ben abbahagytam a középiskolát, körülbelül két évig a kölni zenei konzervatóriumba jártam, de ott nem tanultam valami sokat. Amerikában sem jártam hivatalosan semmilyen zeneiskolába; New York-ban vettem néhány magánórát olyan dobos-legendáktól, mint Bill Stewart és Jeff „Tain” Watts. Körülbelül ennyi a formális “képzésem”, minden mást autodidakta módon tanultam meg, leginkább New Yorkban, a jazzklubokban „lógva”.
Sz.Cs.: 1997-ben mentél New Yorkba; ekkor a húszas éveid elején jártál. Fiatal dobosként mi késztetett Németország elhagyására és az Amerikába költözésre?
J.R.: Már gyerekkoromban „jazzfertőzést” kaptam, de akkoriban nem igazán találtam semmit Németországban, ami ebben az „ügyben” kellőképpen inspirált volna. Mindig is kissé "hűvösnek" találtam Németországot, és valahogy nem éreztem magam otthon. Sok évi New York-Köln közötti ingázás után döntöttem úgy, hogy teljesen átköltözök. Persze, nem volt olyan sima “ott ragadni”; mindenféle akadályba ütköztem, például a vízumommal kapcsolatosan. De annak elmesélése egy hosszabb történet lenne...
Sz.Cs.: Mindig jazzdobosnak tekintetted magad, vagy csak később kerültél bele a jazzbe?
J.R.: Kamaszként inkább a rockzene érdekelt. Meg a punk. Aztán egyre inkább minden olyasmit kezdtem megszeretni, ami nem volt populáris. Minél kevésbé populáris, annál jobban. Mint ugye a jazz. Mikor 13 éves koromban Miles Davis “Kind of Blue” -ját meghallottam, ez volt az első jazzlemez, ami igazán megragadott. Gyerekkoromban a legnagyobb hatást talán Tony Williams tette rám: leginkább a korai, 60-as évek végi időszakát csíptem.
Sz.Cs.: Mikor érezted úgy, hogy igazán “megérkeztél” a New York-i zenei életbe?
J.R.: Az elején inkább csak “közönség” voltam. Akkoriban indult a Smalls klub; lejártam minden este, hallgattam a fellépő zenészeket, Kurt Rosenwinkel-t, Omer Avital-t... A Village Vanguard-ba is gyakran lementem Paul Motian zenekarait hallgatni... ekkor még New York-ban nem kaptam fellépési lehetőséget; inkább Németországban koncerteztem, és tulajdonképpen abból finanszíroztam az amerikai “kiküldetéseimet”. Aztán New York-ban kisebb, eléggé lepukkant klubokban játszottam, borzasztó körülmények között, éhbérért. Ez így ment évekig. Egyszer aztán a bőgős Drew Gress meghallott játszani egy ilyen kis klubban, talán Kavehaz volt a neve - ami egy magyar név, ugye? Drew megkért, hogy ugorjak be játszani a Marc Copland Trio-ba, azokon a koncerteken, amiken a trió “hivatalos” dobosa, Bill Stewart nem tudott játszani más elfoglaltsága miatt. Ez 1999 körül lehetett. Bill egyébként az egyik korai példaképem volt; nagyon sokáig pontosan úgy akartam játszani, mint ő. Bill ekkor már nagyon elfoglalt dobos volt; Sco bandájával koncertezett szerte a világon, és így nekem is jutott elég lehetőség. A Copland Trio lemezein is játszottam, és ennél a kiadónál (Piroquet Records) jelent meg később több szólólemezem is. New York-ban sokat zenéltem szobatársammal, Matt Penman bőgőssel is, akivel számtalan közös projektünk volt, és még van is: Nils Wogram „Root 70” zenekarában azóta is együtt zenélünk, immár mintegy húsz éve. Abban az időben rengeteg zenészkollégával ismerkedtem meg New York-ban, sokukkal máig is együtt játszom, mint például Mark Turner és Mike Moreno. Később egyre több lehetőségem adódott arra, hogy együtt játszhassak olyan zenészekkel, akikre régóta felnéztem, mint például Seamus Blake, Chris Cheek és Kurt Rosenwinkel. Egy ideig játszottam Norah Jones zenekarában is. A kezdeti amerikai karrierem egyik abszolút csúcspontja talán 2005-ben Kurt Rosenwinkel felkérése volt, hogy játsszak a zenekarában; az első fellépés a legendás Village Vanguard-ban volt, 2006-ban.
Sz.Cs.: Milyen projektekben veszel részt jelenleg? Olyan zenekarokban is játszol még, amelyeknek semmi köze a jazzhez?
J.R.: A Mark Turner-rel közös kvartettünk már jó ideje megy, és a Brian Charette/Jochen Rueckert orgonatrió is elindult volna egy nagy ázsiai koncerttúrára, ha nem jön közbe a járvány. Mark természetesen ismert név, óriási zenészegyéniség a műfajunkban, de egy hihetetlenül szerény és félénk ember. Nem szeret szervezéssel és zenekarvezetéssel foglalkozni, így jól kiegészítjük egymást. Ezen kívül Melissa Aldana zenekarában is játszom, és nagyon sok más zenésszel együtt is muzsikálok New York-ban... hol többet, hol kevesebbet. Volt egy szuper kétgitáros projektünk is: Lage Lund és Mike Moreno gitározott benne, és John Martin játszott bőgőn. Van ezenkívül ugye Nils Wogram zenekara, a Root 70, amelyben Matt Penman és Hayden Christholm a további tagok. Rock és punk zenekarokban már régóta nem játszom; a punkot valamikor szerettem, de már nem játszom abban a stílusban; a rockzenekarokkal való fellépés pedig amolyan megélhetési meló volt, amit nem igazán szerettem, és már nem is csinálom. Illetve, most ugyebár, a koronavírus miatt, a fenti dolgokat múltidőben kell mondani, mert már jó ideje egyáltalán nem játszom, ugyanúgy, mint a New York-i zenészek nagy része. Az a Root 70 európai turné volt az utolsó, amin veled is találkoztam. De azt is le kellett rövidíteni. Néha vannak virtuális “streaming” koncertek; az utolsón Fred Hersch zenekarával játszottam a Vanguard-ban. Egy új lemez is lesz Fred-del, vagy lenne, a vírus-helyzettől, illetve Fred egészségi állapotától függően. Nagyon fura dolog ez a streaming-koncertezés: a kameráknak játszani a teljesen üres klubban. De néha egészen sokan megnézik; úgy tudom, mintegy 800 „jegyet” adtak el erre a Fred Hersch „virtuális bulira.” Az élő zenélés mellett már legalább tíz éve programozok elektronikus dolgokat a „Wolff Parkinson White” project néven. Ezt ugye neked nem kell magyarázni, hogy honnan kapta a nevét.
Sz.Cs.: Veleszületett vezetési zavar a szívben. Nagyon sokszor tünetmentes, néha enyhe tünetei vannak, de tud durva is lenni. Ez az aritmia jelleg, amit takar, ez jól megy ehhez a kaotikus, vad, egzaltált elektronikus zenéhez, amit a WPW-vel csinálsz. És amelynek, szerintem, nem sok zenei köze van a „rendes” jazz-zenei énedhez. Nem arról van szó, hogy a jazz-oldaladat elektronikusan felturbózod, hanem ez egy teljesen más zenei irány.
J.R.: Pontosan. Ezért is adtam neki teljesen más nevet. Amúgy nem voltak túl vészesek a panaszaim, aztán nemrég átestem egy szívműtéten, és azóta teljesen megszűntek a tünetek. A WPW-t viszonylag pozitívan fogadták a kritikusok és a közönség is; különösen az utolsó lemezt, amelyiken énekesek is vannak. WPW-zni szerencsére lehet a koronavírus-karantén alatt otthonról is. Amúgy sok mást nemigen. Éppen a jazz zenélés az a dolog, amit kis klubokban lehet a legjobban csinálni, ahol ugyebár nincs rendes szellőztetés, közel ülnek egymáshoz az emberek, iszogatnak, beszélgetnek közvetlen közelről. Pont ezeket nem szabad csinálni koronavírus-járvány idején. Lehetne még online tanítani, de azt nagyon nem élvezem, és túl nagy érdeklődés sincs rá. Most én is a kivárásra játszom, mint minden zenész kollégám. Ha sokáig ez így folytatódik, sok jazz-zenész nagy bajban lesz; én is.
Sz.Cs.: Melyik hangszeren komponálsz, és mitől lesz sikeres egy új zenedarab szerinted?
J.R.: Leginkább zongorán. Aztán leírom papírra, rendes kottára, „old school” módszerrel. Mivel nem vagyok valami virga ezen a hangszeren, lassan haladok. Sokszor nem mérem jól fel az idődimenziót, és túl komplikált, esetenként eljátszhatatlan lesz, amit írok. Időnként zenésztársaimtól kérek tanácsot, például Mark szokott segíteni. Egy jazzkompozíció akkor sikeres számomra, ha többször is jólesik újra hallgatni, és akkor, ha jó alapot teremt a szólókhoz. A legfontosabb szempont, a dallam mellett természetesen rengeteg más tényező is hozzájárul ahhoz, hogy egy kompozíció „jó” legyen. Érdekes a szám formailag? Illeszkedik a zenekar profiljába? Beleillik a lemez koncepciójába? És ami nagyon fontos: tényleg játszható és élvezetes a szám a színpadon?
Sz.Cs.: Szerinted milyen tipikus „kezdő hibákat” követnek el tapasztalatlan jazzdobosok? Mitől lesz valakinek „autentikus” jazz hangzása a dobokon?
J.R.: Videósorozatom harmadik részében, a „Mit ne tegyetek”-ben konkrét példákat mutatok erre. Alapvetően mindig ugyanazokat a problémákat látom, főleg a kezdőknél. Különösen Európában tapasztalom, hogy sok dobos általában túl sok „homályos” dolgot játszik. Azt hiszem, ez azért van, mert nem bíznak az egyszerű swing játékban, vagy azt gondolják, hogy nem elég menők, ha hagyományosan játszanak. Ez volt egyébként szerintem az egyik oka, hogy engem New York-ban viszonylag könnyen befogadtak; hogy az én dobolásomban mindig benne marad az az ’old-school’ swing, ami nélkül semmilyen jazz-zene nem lehet az igazi.
Sz.Cs.: Van valami speciális módszered a dobok kiválasztására és hangolására?
J.R.: Nagyjából az 50-es évek végének dob-hangzását használom: minden „nyitott” és „magas”. Az ideálisan rögzített dobhangzás számomra Brian Blade dobszerkója: meg lehet hallgatni, hogy szól egy jól behangolt és jól bemikrofonozott dob, például ahogy Brian dobjai szólnak Kenny Garrett ’95-ös "Triology" lemezén. A régi dobok és cintányérok is nagyon érdekesek számomra. Hogy pontosan mi történik fizikailag, az nem egészen világos, de a modern dobok valahogy nem szólnak olyan jól, mint a régi hangszerek.
Sz.Cs.: Van egy könyv-sorozatod "Read The Rueckert" címmel. Szerintem ennek az lehetne az alcíme, hogy „az is bolond, aki jazz-zenésznek áll”. Vagy az hogy „Murphy törvényei jazz-zenészeknek”.
J.R.: Körülbelül tíz évvel ezelőtt kezdtem el írni ezt a könyvsorozatot, és most az 5. kötetnél tartok. Leginkább az utazásokról szól, nem is annyira magáról a zenéről. Eleinte csak egy viccnek indult, de aztán olyan nagy volt az érdeklődés, hogy folytattam. Minden szállodai szobában önkioldó fényképet készítek, és ezek benne az illusztrációk. Könyvenként van benne 100-200 ilyen fotó és mellette 15-20 rövid fejezet, amelyek abszurd, de valóban megtörtént dolgokról szólnak. Olyasmik, amik idegesítenek a turné során, például a repülésnél a késések, a járatok törlése, a silány ételek és a magány. Az egészet egy kicsit olyan „bennfentes” könyvnek szántam, a többi, hasonló nehézségeket vállaló zenészek számára. A valóság gyakran egyáltalán nem illik össze a nem-zenészek irreális elképzeléseivel, akik minden turnét érdekes, romantikus és izgalmas kalandok sorozatának képzelik.
Sz.Cs.: De a fekete humor és a borús hangulat ellenére, a könyv végkifejlete – szerintem – mégiscsak az, hogy ezt a kínlódást senki nem vállalná, aki nem szeretné igazán a jazzt és az élő zenélést. Abba pedig még belegondolni sem merek, hogy ha egy elsővonalbeli zenész így él, akkor min mehetnek keresztül azok, akik kevésbé befutottak.
J.R.: Így is van. A sok megpróbáltatás után mi mégis csak viszonylag neves klubokban, mint például a Blue Note, vagy a Village Vanguard New York-ban, és komolyabb fesztiválokon is játszunk. Sokszor. De az is megesik, hogy 48 óra utazás után arra érkezünk, hogy a koncertet törölték, vagy hogy csupán csak három-négy ember váltott ránk jegyet. Sok kínos meglepetés ért már bennünket.
Sz.Cs.: A könyv képei is sokat elmondanak. Minden hotelszoba más, és mégis minden hotelszoba ugyanolyan...
J.R.: (nevet) Ez az. Látom, te is sokat utazol és laksz szállodában.
Sz.Cs.: Ezzel együtt, és annak ellenére, hogy kerülöd a könyvben a helyek és emberek konkrét megnevezését, azért pár konkrét friss tényt is sikerült kisilabizálnom az utolsó kötetből. Hogy például Lage Lund visszaköltözött Oslo-ba és professzor lett az ottani konziban. És hogy Mark Turner visszament „az iskolába” zenei fokozatot szerezni, annak ellenére, hogy már 50 felett jár.
J.R.: Majdnem. Az az 50 éves diák nem a Mark, hanem Chris Cheek. Aki, bármilyen objektív kritérium alapján klasszisokkal jobb zenész, mint akik „tanítják” a suliban, de szüksége lesz a papírra, ha majd valamilyen „rendes” konzervatóriumi állásra pályázik később. Sok zenész egy idő után megelégeli azt az életmódot, amiről a könyveim is szólnak. Én nem fogom ezt az „akadémiai” utat választani: egyrészt nincs meg a „fokozatom”, másrészt nem vagyok valami jó tanár. Ugyanakkor túlságosan szeretem az utazó zenészéletet, minden ezzel járó megpróbáltatással együtt.
Sz.Cs.: Magyarországon játszottál már?
J.R.: Egyszer Nils Wogram-mal Budapesten. Talán a Sziget Fesztiválon? És idén is... majdnem. Az Opusban játszottunk volna a Roots 70 zenekarral, amikor lezárták a határokat, és törölték a koncertet.
Sz.Cs.: Nagyon szépen köszönöm a beszélgetést, és remélem, hogy nem kell túl sokáig várni, hogy normalizálódjon a helyzet és újra láthassunk a színpadon.
J.R.: Én is köszönöm, hogy megkerestél; élveztem a beszélgetést, és ezúton is minden jót kívánok a JazzMa olvasóinak.
https://www.youtube.com/watch?v=HWjcu-PkD-4