A tatabányai Black Diamond Big Band Pocsai Krisztával és Gyárfás Istvánnal
Más években a helyi bigband ilyentájt a Tatabányai Tavaszi Fesztivál keretében szokott fellépni, és ugyan az idei fesztivál elmaradt, a Ludányi Tamás és Elek István vezette zenekart ez nem tudta eltántorítani attól, hogy egy meglehetősen korai, 18 órakor kezdődő koncerten fellépjenek a szokásos helyszínen, a Vértes Agorájában.
A hagyományoknak megfelelően idén is érkeztek (a lehető legpozitívabb értelemben vett) sztárvendégek, Pocsai Kriszta és Gyárfás István, azaz Gyafi személyében, és nehezen tudnék vitatkozni vele, ha valaki azt mondaná, hogy az ország (egyik) legjobb jazzénekesnőjét és -gitárosát sikerült megnyerni a közös játékra.
Megbízható forrásból származó információk szerint betegség miatt a próbákról hiányzott az egyik zenekari tag, Ludányi Tomi pedig a fellépés napjára dőlt ki láz miatt (innen is kívánunk neki mielőbbi felépülést!), de a váratlan nehézségek ellenére a zenekar most is a megszokott magas színvonalon szórakoztatta a közönséget. (Optimistán szemlélve nem a nézők voltak kevesen, hanem a terem volt túl nagy.)
Bevezetésként mindjárt boldog arcokat („Happy Faces”) láthattunk, nemcsak a színpadon, hanem a nézőtéren is. Az első szólókat Uher-Győrfi Bálint (tenorszaxofon), Schreck Ferenc (harsona) és (Ludányi Tomit helyettesítve) Elek István (altszaxofon) játszotta, míg a „Duet”-ben Tulkán Péter és Miskolci Máté trombitált a színpad szólistáknak fenntartott részén. „Morocco”-ba Fatuska Benjamin (gitár), Schreck Ferenc, Egri János Jr. (zongora) és Elek István utaztatott bennünket, mielőtt a Benny Goodman-t idéző (és baritonszaxofonon is játszó) Ludányi Tamás klarinétja és Kiss András altszaxofonja csábított volna táncra („Let’s Dance”). Itt kívánom megjegyezni, hogy a klarinétot meglehetősen méltatlanul keveset használják napjaink jazzmuzsikájában, holott hozzáértők – mint hallottuk is – igen szépen tudják megszólaltatni.
A jazz örökzöldeket a Beatles egy örökzöldje („Can’t Buy Me Love”) követte, immár Pocsai Krisztával, aki spanyolul énekelte az angolul „Perhaps, Perhaps, Perhaps” című dalt. És minden rendben volt („It’s All Right with Me”), amikor Gyafi is beszállt Kriszta mellé. Egy nagyszerű, érett hangú énekesnő egy igazi jazzgitárossal, aki nem használ effekteket, loopokat, pedálokat (elvégre a gitár nem autó és nem is bicikli) és egyéb elektronikus huncutságokat – egyszerűen, mert tud gitározni, és ez bőven elég.
Gyafi percei következnek („Our Love Is Here to Stay”, „Cold Duck Time”), mielőtt a bigband – azon belül is elsősorban a harsonások, azaz Schreck Ferenc, Molnár Lajos, Papp István és Vörös Szabolcs – eljátssza Quincy Jones egyik ismert darabját („Soul Bossa Nova”). Majd bebizonyosodik, hogy nemcsak Neil Hefti, vagy éppen Gordon Goodwin tud hangszerelni, hanem Hofecker Dániel is – a „The Gypsy” című darabban ismét szól Ludányi Tamás klarinétja, Uher-Győrfi Bálint tenorja és Elek István altja.
Amíg a fúvósok többsége kicsit pihen, Gyafi és Elek Pista mellett a ritmusszekció tagjai, azaz Fatuska Benjamin, Egri János Jr., Gyányi Tamás (bőgő), Laskay Péter (dob) is megmutathatja, hogy mire képes („Ready and Able”). „Little Sunflower”, pengeti Gyafi, majd csatlakozik hozzá Kriszta is („But Not for Me”), aztán egy balladára („The Man I Love”) és egy vidámabb dalra („Sway”) marad Kriszta, és a mindenki részvételével előadott funkys/popos ráadásban máris az utcán találjuk magunkat („Street Life”, a Crusaders-től és Randy Crawford-tól). És nem lenne teljes a tudósítás a szólókat ugyan nem játszó, de a hangzást gazdagító zenekari tagok felsorolása nélkül: Laskay Zsolt (szaxofon), Kovács Gábor, Tihanyi Ádám és Könyves Norbert (mindhárom trombita).
