Nagy Emma Quintet feat. Harcsa Veronika és Ávéd János – Koncertbeszámoló
Hétfő este dugig megtelt a Budapest Jazz Club koncertterme. A Nagy Emma Quintet (Nagy Emma – ének, Oláh Krisztián – zongora, Cseh Péter – gitár, Dénes Ábel – bőgő, Klausz Ádám – dob), Harcsa Veronikával és Ávéd Jánossal karöltve, sokadszorra is bemutatta a május ötödikén (végre!) kiadott új albumumát.
A hétfő esti pangáshoz szokott szemnek szokatlan lehetett a BJC nagyterme ezen az estén. A nézőtér úgy megtelt, hogy már egy soványabb bolhának is nehezére esett volna betuszkolódnia. A zenekar tagjainak kiterjedt rokonsága, barátai és üzletfelei, idősödő, sokat tapasztalt jazzrajongók, középkorú érdeklődők (j-curious), és a kötelezően színes inges zeneiskolások mind eljöttek, a legtöbben, furcsa mód, hátitáskával. Ez a megfigyelés nem tartozik szorosan a tárgyhoz, de a koncert eleje óta böki az agyam és azóta sem találtam megfelelő választ erre a furcsa pattern-re. Nem jöhettek mind iskolából, mert volt köztük jó pár idősödő zsákviselő is, azt sem tartom valószínűnek, hogy minden jazz rajongónak háza van vidéken, és ahogy hétfőn visszatértek a városba azonnal ide vezette őket a lábuk. Langyos májusi este lévén a plusz pulóvert se kellett táskába gyömöszölve idáig cipelni és azt se hinném, hogy a nyolc órakor kezdődő koncertre mindenki magával hozta a laptopját. Rejtély! De hagyjuk megfejtését az utókorra és térjünk vissza a hivatalos beszámolóhoz.
Tehát, néhol már túlságosan is lelkes közönség hallgatta Nagy Emmáékat, minden akkordot külön tapsorkánnal jutalmazva, ami kissé zavaróvá tette a koncertélményt. Természetesen teljesen rendben van, hogyha egy csodálatos szólót a nézőtér egy emberként ünnepel, viszont a zenekarra jellemző, hirtelen váltásoknál, amikor az instrumentális hangvihar hirtelen elül és felbúg Emma spleenbe áztatott vokálja, egyáltalán nem szükséges a varázst megtörő taps.
Ha már a spleen előjött, Nagy Emma (főleg az első szettben) olyan erővel sugározta magából, hogy ha az ősök, Byron és Baudelaire, jelen vannak, testvérként köszöntik és keblükre ölelik.
A koncert maga remekül lett összeállítva, mind a vendégeknek mind pedig a zenekar tagjainak bőven volt ideje és lehetősége a kibontakozásra. Mielőtt a vendég előadókra rátérnénk, pár megfigyelést muszáj megosztanunk az olvasóval. Először is, ha igy folytatják a srácok a stílusok közötti ugrálást és „elrockkosodást”, akkor a hatodik lemezük viking metál lesz (ha marad a minőség, én nem fogok panaszkodni).
Másodszor, Cseh Péter hümmögése és halk danolászása egészen Gould-i vibe-ot hozott a színpadra, kissé zavaró, hogy az album verzión ez nem hallatszik, pedig sokat ad az élményhez. Harmadszorra, Oláh Krisztián olyan klasszik rock pianista stílbe került, hogy mostantól minden koncertjén tűkön ülve fogom várni a pillanatot, amikor kilöki maga alól a széket és állva veri tovább a billentyűket.
Ávéd János érkezett először a színpadra, tökéletes szaxofon játékkal, elképesztő humorral és egyéni testbeszéddel színesítve a palettát. Az egyéni testbeszédet tessék komolyan venni, minden futama a lábában kezdődött és a feje búbjáig meg sem állt. Fület és szemet magával ragadó perfomansz! Harcsa Veronika jött, énekelt és bájolt. Egyénisége és hangja betöltötte a teret, remekül együtt működött Nagy Emmával és Ávéd Jánossal, volt egy közös trió helyzetük, ahol ugyanarra a dallamra improvizáltak és csodát alkottak. Cseh Péterrel is nagyot ment, a közös duettjük mélyében már nem lehetett tudni ki játszik a gitáron és ki énekel, úgy összefolytak a hangok. Ezzel együtt sajnos szeret scattingelni, amit e sorok írója csak nagyon specifikus helyzetekben tart elfogadhatónak, és ilyen ezen az estén nem fordult elő, de hát senki sem lehet hibátlan. Magát a koncertet (és az új albumot) igy lehet összefoglalni; a zenekar kiforrott, de nem kifáradt, rendezett, de szabad előadást tartott.
Kérjük a következőt!
