A Mester

John Scofield koncert. Élőben látni egy ekkora legendát, a gitárosok egyik nagy példaképét. Nos, igyekszem nem ezen érzés köré felépíteni az élménybeszámolóm, de az biztos, hogy különleges helyet kap egy ilyen alkalom a zenei élmények között. Nem nagyon merülhetett fel senkiben, hogy nem lesz sold out a két egymást követő koncert a Budapest Jazz Clubban. Azért a napján is találkoztam reménykedő bejegyzésekkel, akik szabaddá vált jegyek után kutattak. Így ültünk be tehát Sco (esetemben a kettő közül a második) estjére. Trióban látogattak el a Hollán Ernő utcába, társai a dobok mögött Bill Stewart, a bőgőnél pedig Vicente Archer voltak (nem kevésbé jelentős nevek).

A koncert programja elég színesen épült fel; a trión nem érződött rozsda, egyedül a bőgő irányából némi fáradtság. Viszont Scofield játékát hallgatva nem lehetett hiányérzet bennünk. Mindenből volt egy kicsi, amitől annyira ikonikus az ő játéka. Az improvizációk során voltak bebop futamok, vagány blues dallamok és hajlítások, megvolt a koszos sound, izgalmas hangközök ütköztetése. Az ember lehet szkeptikus távolról jövő, korosodó klasszisokkal szemben. Aztán jön John Scofield és olyat gitározik, hogy elfelejtjük az évszámot is. Arca, játék közbeni nyelv nyújtogatásai miatt néha olyan volt, mintha egy ősz hajú, szakállas gyermek lett volna a színpadon. Nem volt hatalmas pedalboard a lábai előtt, minden szakmázást félretéve egyetlen nagyon komoly eszköz volt a kombón és a legendás gitárján kívül a hangszerpark. Lábával mindig kilépett a cipőből, hogy a pedált irányítsa az elképzelései szerint; néha hátrafordult a kombóhoz, ha egy kicsit mást akart hallani. Minden más a kézben volt.

Az est programját tehát alkották country dalok, balladák, klasszikusok (például Miles Davis-től). És pont egy lassabb szerzeményt hallgatva kapcsolt be fejemben a gondolat, hogy tulajdonképpen milyen szerencsések vagyunk. Egy olyan művész adott elő, aki az anyanyelvén kommunikált felénk. A közönség soraiban ülők pedig képességeikhez mérten kiragadhattak egy-egy sort vagy frázist a nagy egészből. Nem mehetek el szó nélkül a zenésztársak mellett sem, Bill Stewart zseniálisat dobolt. Soha nem szokott ennyire egy emberre koncentrálódni a figyelmem egy koncert folyamán, mint most, azonban neki időnként mégis sikerült megtörni a hipnózist. Kiváló kommunikáció működött a három zenész között, a bőgő improvizációk is egy különleges világot idéztek, Archer-t is csak dicsérni tudom. Az egyik szólójánál oldalra lestem a gitár irányába és láttam, hogy milyen elmélyülten, elemző szemmel figyeli Scofield Archer játékát. Volt az arcán fáradtság is természetesen, már a hátuk mögött volt másfél koncert, de amikor újra gitárszólóra került sor, nem volt kérdés. Rendkívül virtuóz volt, ha kellett higgadt és lírai, ő mesélt nekünk, mi pedig hallgattuk. Többször pedig kijött a kemény, dögös oldal, ilyen volt az utolsó közösen játszott daluk is. Ott nagyon sikerült beindítani a közönséget, nem csoda, hogy egy zárásra visszatapsoltuk a Mestert. Ő pedig egyedül visszajött, tréfásan elmondta, hogy a többiek eddig bírták, sok volt nekik a két koncert, de ő még játszik nekünk egy kicsit.

Évtizedek hangjai köszöntek vissza a legapróbb mozdulatokból. Végtelen természetesség, határozottság és lazaság áradt belőle a játékában és a konferálásában egyaránt. Persze, nem szabad elfelejtenem, hogy ami nekem egy talán életre szóló élmény, az neki egy újabb este egy távoli országban. Mindenesetre, ez nem érződött rajta, ami pedig olyan alázatról tesz bizonyosságot, ami csak a legnagyobbak sajátja.

Sco kapcsán nyilván beszélhet belőlem a gitáros, a jazz rajongó, vagy épp a mezei zenekedvelő. Találkozni vele, látni testközelből elképesztő volt. Ezen a ponton elnézést kell kérnem a Kedves Olvasótól, mert a cikk elején tett ígéretem nem tudtam betartani, elbuktam. Visszaolvasva és gondolva tényleg annyi a lényeg, hogy a koncert nagyon jó volt és csak annyit tudok mondani azoknak, akik lemaradtak erről a két lehetőségről, hogy sajnálom. Ha lesz legközelebb, akkor minden mást félre kell tenni. Ami engem illet, zsebre vágtam az általa aláírt programfüzetet, megköszöntem közben az élményt és arra gondoltam, hogy mennyit mondhatna még nekünk, amitől többek lehetnénk. Viszont még így is milyen jó dolgunk van, hogy egy ilyen gazdag életművet bármikor felnyithatunk a közepén, és ha jól kinyitjuk a fülünk, a lényeget megtaláljuk majd benne.