Jaj nee..

Lesúlyt a hir.

Béla volt a legnagyobb. Világszinten is.

Az ő szólózongorázása nem mérhető senkihez, felülmúlhatatlan.

Ugyanolyan élmény volt jazztanszakosként hallgatni valamelyik pesti klubban, mint évtizedekkel később - miután már mindenkit (Corea-t, Jarrett-et, Tyner-t, Hancock-ot) többször hallottam élőben - ahogy utolsó zeneakadémiai szólóestjén, ahol éppen Michel Legrand halálára játszott egy felejthetetlen 'hommage'-t.

Szerencsés vagyok, mert még tanított a jazztanszakon, és akárhányszor találkoztunk, kedvesen, barátsággal érdeklődött hogyanlétemről - ezért örök hálával tartozok neki.

Ott a koncert után arról beszélt, hogy ő már olyan öreg és a Jóistennek köszönhetően van csak életben, persze lelkesen elsorolta a koncert-kötelezettségeit a következő hetekre.

Isten nyugosztalja.

Hárs Viktor

1985-ben, elsős jazz-tanszakosként, Szakcsi tartott egy kurzust. Az első mondat, amit hallottam tőle, az ez volt: "Minden alkalommal úgy kell leülnöd a hangszerhez, mintha utoljára ülnél oda." Ez a mondata 19 évesen szíven ütött, és azóta is meghatározza a zenész mivoltomat.

1987-ben játszhattam Szakcsival először, rögtön egy lemezfelvételen. Tavaly játszottam vele utoljára, a Winand Gábor emlékkoncerten. Az eltelt 34 évben rengeteget játszottunk, utaztunk, beszélgettünk - és ettünk együtt. Olyan mennyiségű inspirációt, gondolatot és élményt kaptam tőle, hogy hetekig tudnám mesélni és nem lenne vége...

De mi mást is mondhatnék most? Talán csak annyit, hogy mindent köszönök és hálás vagyok a sorsnak, hogy ez nekem megadatott.

Fenyvesi Márton

A legnagyobb jazz zenészekről szokták mondani, hogy azért olyan könnyed velük a zenélés, mert bármit megtehetsz az improvizációban, ők mindig jóra varázsolják a játékodat, felemelnek magukhoz a színpadon. Az újkori Magyar Jazz Quartetben megélhettem Béla bácsival ilyen kivételes pillanatokat. Az első Szakcsi-koncertet tizenöt éves koromban hallhattam a pécsi Művészetek Házában, egyike volt azon koncerteknek, amik miatt azt éreztem, hogy jazz-zenésznek lenni a legcsodálatosabb dolog lehet a világon - most pedig két hete a pécsi E78-ban játszhattam vele utoljára. Kornéllal hazafelé pár szót váltottunk kettesben erről az utolsó koncertről: szinte egyszerre mondtuk, egymás szavába vágva, hogy amit Béla bácsitól aznap este hallottunk, olyat még korábban soha - bár egyáltalán nem voltunk meglepődve. Közhely, de tényleg igaz, hogy a legmagasabb szinten egyesült az improvizációiban az egész zeneirodalom, de talán még fontosabb, hogy mindez mindig kivételesen spontán és friss maradt, soha egy önismétlés, soha egy pillanatnyi "megúszás", vagy “alibi”. Lassan a negyvenhez közeledve még meghökkentőbb volt számomra ez a megújulni tudás, ez a spontaneitás. Akárhányszor fáradtnak, vagy valamilyen külső tényező miatt motiválatlanabbnak éreztem magam egy-egy közös koncert előtt, az első zongoraszóló mindig hidegzuhanyként ért: olyan elemi erővel jött, ami mellett lehetetlen volt nem odatenni magam, lehetetlen volt nem figyelni, nem ezer százalékon égni, mindeközben pedig azt érezhetted, hogy bármit megtehetsz, amit csak szeretnél ott és akkor, minden a legnagyobb rendben lesz. Egyetlen probléma akadt csak számomra mindig: a megszólítás. Amikor először ajánlotta fel, hogy tegezzem nyugodtan, a “Szia” valahogy esetlennek hatott nekem, nem odaillőnek, nem illendőnek, így mindig ügyetlenkedtem az üdvözléssel. Kornélnak és Imrének “Szia Béla!”, Gyurinak “Tiszteletem Béla bácsi!”, nekem pedig a “Jó estét, Béla bácsi!” jött természetesebben. Most az elköszönés nehéz, még jobban félek, hogy esetlen, nem ideillő.

Dresch Mihály

Szakcsival a legnagyobb élményem, ahogy Béla Istenről és Jézusrol beszèlt. Teljes hittel, sőt biztos meggyőződéssel. Azt gondolom és érzem, hogy Béla Isten fia volt, és beteljesült életet élt. Nagy muzsikus volt.

Bágyi Balázs

Szakcsi egy fogalom volt a magyar jazzben, utánozhatatlan ikon. Mindannyiunké, mindegy, hogy ki milyen hangszeres.

Egy zenei géniusz, folyamatosan megújuló, új lehetőségek után kutató kreatív csoda. Akkoriban, mikor ő kezdett, mindenki játszott a vendéglátóban, aztán a jazz kiteljesedésében, elismertetésében, hatalmas szerepe volt hazánkban. Az egyetlen jazz muzsikus, aki a Nemzet Művésze címet elnyerte. Pótolhatatlan veszteség. Mindig élmény volt vele találkozni, beszélgetni. Egyszer jártunk együtt a jazz ügyében a minisztériumban is, de előtte el kellett menni ebédelni, de csak azért, hogy közben "elkészítsük" a haditervet... közben sztorik, nevetés. Szerettem és tiszteltem nagyon. Nyugodjék békében.

Tony Lakatos (Frankfurt)

Szerencsésnek érzem magam, hogy ismerhettem a Szakcsit, baráti viszonyban lehettem vele, és viszonylag sokat játszhattam vele az elmúlt évtizedekben. Valószínűleg Magyarország egyik legjelentősebb zenei alakja, direkt nem nevezem  jazz zenésznek, mert nem csak az volt, hiszen a komolyzenében legalább annyira otthon volt, mint a nép- vagy cigányzenében. Egy zenei Óriás, Tanár és mindenki által szeretett ember, nem lehetett nem szeretni.
Óriási veszteség a Világ zenei életének!

Egri János Jr.

Egy olyan embert veszítettünk el, aki a világ egyik legnagyobb jazz-zongoraművésze, muzsikusa, zeneszerzője, géniusza, műfajteremtő virtuóza, a magyar jazz legnagyobb ikonja, úttörője, korszakalkotója, improvizatőre, egyénisége, a kéztartás és a billentés királya volt.

Zenei intelligenciája, nyitottsága, kreativitása, képzelőereje, fantáziája, szorgalma és alázata végtelen mennyiségű volt, mint a tenger.

Ő mindannyiunk legnagyobb példaképe.

Pótolhatatlan űrt hagyott maga után.

Előtte nőttem fel, egy család voltunk, nagybátyámként tekintettem rá. Volt olyan alkalom, amikor gyakorolt velem zongorát, segített egy (J. S. Bach) kétszólamú invencióban.

Kiskoromban folyton azt emlegette: “Neked olyan hangot adott a Jóisten, hogy operaénekesnek kéne menned, született vibratód van!”

Körülbelül 5 évvel ezelőtt találkoztunk a Debreceni Bor- és Jazznapokon, ahol ezt mondta nekem: “Nagyon jól zongorázol! Most már megtanultad a hagyományos mainstream jazz vonalat, ezért térj át kicsit más, fiatalosabb stílusra! Hallgasd meg a Robert Glaspert! Csinálj egy R’n’B zenekart, és írjál srácos számokat!”

2015. március 14-én volt szerencsém fellépni vele énekesként a Művészetek Palotájában, mely óriási élmény és megtiszteltetés volt.

Két elismerésemet részben neki köszönhetem, a III. Országos Jazz-Zenei Verseny első helyezésemet és a Junior Prima Díjat, mivel mindkettőnél zsűritag volt.

Számomra hatalmas érték, hogy ismerhettem őt, beszélgethettem vele, hallhattam őt élőben, gyakorolhattam vele és felléphettem vele.

Elment a király, nem találok szavakat…

Nyugodjon békében, drága Béla bátyám.

Borbély Mihály (Pomáz)

Egy géniuszt veszítettünk el.

Istenáldotta tehetség volt, aki tisztában volt rendkívüli tálentumának felelősségével, és azzal is, hogy honnan, kitől kapta azt.

Áldásnak tartom, hogy ismerhettem, tanulhattam tőle és játszhattam vele, s leginkább talán azt, hogy az élet nagy, végső kérdéseiben alapvetően mindig is egyetértettünk:

"Bizony, bizony mondom néktek, hogy a ki az én beszédemet hallja és hisz annak, a ki engem elbocsátott, örök élete van; és nem megy a kárhozatra, hanem általment a halálból az életre." (János 5,24)

Isten veled, Béla!

Tzumo

Hiányozni fognak a bibliai beszélgetések.. Mélyen hívő ember volt!
Sokat tudott, és nem csak a zenéről! Számomra hatalmas példakép!
Isten mindig vele volt! Megírta Isten segítségével a “Tudás fája “ című kortárs művet, amit nagyon szeretett volna, ha elkészül! Hát elkészült, és csodálattal hallgattam!
Hatalmas zenei munkássága örök értékű!
Köszönünk mindent drága Béla bácsi! Leírhatatlan veszteség!

R.I.P Bela Szakcsi Lakatos the Greatest!

Bacsó Kristóf

Szeptember vége felé találkoztam Bélával személyesen, beszélgettünk egy kicsit. Mesélt a terveiről, illetve, hogy megírta élete fő művét, melyen keresztül rájött arra, hogy igazából neki folyton ilyen zenét kellett volna írnia. Sajnálkozott, hogy ilyen későn jött rá erre, hiszen ki tudja meddig él még.

Mondtam magamban, bízom benne, hogy soká, az nem lehet, hogy valaki ilyen tervekkel, és ilyen friss szellemiséggel csak úgy elmenjen. Ő érezhetett valamit…

Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy zenélhettem vele: több produkcióban is játszottunk együtt korábban, ám miután  elhívott a triója mellé szólistának,  félve megkérdeztem tőle, hogy lenne-e kedve velem játszani standardeket trióban az iF kávézóban. Nagy megtiszteltetés volt, hogy azonnal igent mondott, és több ilyen számomra felejthetetlen koncertet játszottunk.

Játékának minden egyes hangjában benne volt a tudásnak az az esszenciája, melyben  az egyetemes zenetörténetet ismerő és újra gondoló művész  kreativitása, és a világot és Istent megismerni akaró ember bölcsessége keveredett össze egy éteri eleggyé. Nyitottsága és zenei frissessége példaértékű:  számára nem léteztek stílusok, csak lehetőségek, minden zenei szituációban gyermeki őszinteséggel és nyitottsággal vett részt és alkotott valamilyen újat és megismételhetetlent.

A vele való együtt zenélés a legmagasabb iskoláknak felelt meg: tanított kimeríthetetlen muzikalitásával, emberségével és az emberek iránti szeretetével és alázatával. Munkássága örökérvényű  példa az utána jövő muzsikusgenerációknak - még nem is tudjuk felfogni, hogy halála mekkora veszteség a magyar zenei élet számára.

Balogh Tamás (London)

A Bartók konziban végzős voltam, amikor két zongoraórámat Béla bácsi jött be megtartani. A felvételire készültem, Duke Ellington „Sophisticated Lady” című balladáját játszottam és az óra elejétől szédültem, nem csak az izgalomtól, hanem attól is, hogy olyan tudást árasztott rám, amit egyszerre volt kihívás és óriási öröm elkezdeni feldolgozni. Meggyőzött, hogy az egész balladát szabadon, rubato-ban játsszam, és hogy ha jól megbirkózom a feladattal, akkor majd a felvételimre is valami egyedivel tudok oda menni. Aztán a swing...
Mellém ült a zongoránál, a vállamon kopogta bal kézzel a tempót és közben elkezdett improvizálni. Annyira mögé játszott, hogy nem is tudtam, hogyan csinálja, mégis az alatt a pár másodperc alatt többet tanultam a lüktetésről, mint évek alatt egészen addig.
Nyár végén a Nemzeti Galériában volt szólózongora koncertje. A végén odamentem, megköszöntem a korábbi órákat és mondtam, hogy szeretnék még tőle tanulni. Legnagyobb meglepetésemre azonnal mondta, hogy rendben, de nem jazzt fog tanítani, hanem (Bartókot, Stravinskyt) modern zenét. Körülbelül havonta-kéthavonta jártam hozzá. Egy könyvön dolgozott, ami egy új zeneelméletet mutatott be, rövid példákon keresztül. Teljesen átformálódott a zenéhez való hozzáállásom, de nem csak olyan filozofikus értelemben, konkrétan egy "másik zeneelméletet" hozott létre. Rövid kis példákat kellett írni és ő is mindig eljátszotta az ötleteit. Már a zongora is úgy hatott a harmóniáival, mintha egy másik ismeretlen hangszert hallgatnék. Minden egyes alkalommal nagyon sok új ötlete volt és olyan lelkesedéssel beszélt róluk, hogy aztán hazafelé, amikor a metrón utazva néztem a velem szemben ülő szomorkás arcú embereket, azon gondolkoztam; bár tovább adhatnám nekik Béla bácsi ötleteit, új zeneelméletét, mert én annyira boldognak éreztem magam, hogy majd szétpukkadt a fejem...

Őszintesége, kedvessége, lelkesedése és támogató szavai velünk maradnak.

Ráduly Mihály

Nem akarok írni, már egyáltalán nem akarok írni semmiről - főként nem arról, amire most felkértek bennünket.

De most nem tehetem meg, hogy ne írjak - életemben utoljára. Viszont nem tudok és nem is akarok másként írni róla, mint szubjektívan, művészetének kiértékelését és a laudációkat átadom másoknak, áthárítom másokra.

Bélát először még gimnazista  koromban hallottam az Emke presszóban, ahol LDL Trio néven játszottak. Az első L betű természetesen az ő család nevének a kezdőbetűje, a  D a kiváló bőgős Duka Norbertet jelzi, valamint a második L Lakatos "Pecek" Gézára utal, aki az akkori kor talán legjobb dobosa volt.

Fontosnak tartom itt megjegyezni, hogy már 1967-ben készítettek felvételt „Magyar népdalok” néven. ami minden bizonnyal az első ilyen feldolgozás lemezen, és amit még a mai napon, a mai füllel is meg lehet és érdemes meghallgatni, 55 év után!

(A Modern Jazz Antológia 6. lemezén hallható)

A későbbiek  során sokat hallottam őt a Dália korszakban, de személyes kapcsolatunk 1968-ban kezdődött, amikor Ők (LDL) a Berlin bárban játszottak, én Babos Gyulával és Jávori Vilivel a Béke kupolában és gyakorta lementünk meghallgatni őket.

Abban az évben már játszottunk együtt Pege Aladár Quintet-jében a ceglédi Jazz Fesztiválon, Németh Jánossal. Majd miután Pege Aladár együttese kétszer megnyerte a Magyar Rádió jazzversenyét minket delegáltak Montreux-be 1970-ben.

Ekkora már sokat beszéltünk Bélával, hogy "kéne valamit" csinálni, egy együttest, de emlékezetem szerint fogalmunk se volt, hogy milyen zenét is szeretnénk játszani - de minden szinte magától alakult, mikor Kőszegi Imre hazajött külföldről, de ekkor már 1973 januárjában jártunk, mikor a Rákfogó együttes megalakult.

Én az év szeptemberében mentem ki az Államokba és 1981-ig nem láttam őt.

A valódi ismeretségünk és barátságunk New Yorkban mélyült el, hiszen Béla összességében úgy másfél/két évet kint volt, mely idő alatt heteket, hónapokat nálam lakott. Rengeteget beszéltünk mindenről (régen nem beszéltem sokat, akkor még bölcs voltam).

Együtt lakva naponta hallottam zongorázni és példa értékű volt a zenéhez való hozzáállása/viszonyulása. Hosszú órákat játszott minden nap, játszott, nem gyakorolt (értsd: skála, etűdök, stb…), élte a zenét percről percre, teremtette - de hát ez az improvizálás!

És Ő a leges legjobbak egyike volt és nem csak a jazz terén. Egy hangra tudott improvizálni, hisz' egy hang "megszüli" a következőt majd a következőt.

De ez már laudáció - nemde? Ami  igazán nem esik nehezemre, sőt ..........

A bámulatos tehetségéhez képest még bámulatosabbnak tartom azt, ahogy egész életében képes volt fejlődni, szinte évente megújulni és közben megtartani azt a gyerekes naivitást és kíváncsiságot és érdeklődést.

Béla nem volt egy rendkívül művelt, vagy olvasott ember, viszont fantasztikus természetes intelligenciával rendelkezett és nyitott volt minden újra.

Én egy szivacsnak, persze egy hatalmas szivacsnak neveztem magamban, de mondtam neki is (persze röhögött, úgy ahogy csak Ő tudott), aki magába szívott mindent és évtizedekkel később is emlékezett rá. A napokban erőt vettem magamon és a FB-on legörgettem úgy 1-1/2 km-t, és nagy örömmel olvastam azt a sok őszinte írást/megemlékezést, hogy kiknek mit jelentett, mint ember és mint zenész.

Valójában itthon minden elismerést megkapott, amit csak lehet - és megérdemelten, de én még ezt is kevésnek tartom, no nem a díjakra gondolok, hanem az a ránk maradt tizenvalahány felvétel egyáltalán nem adja vissza zenéjének sokszínűségét, és igen, zsenialitását.

Ahhoz, hogy átfogó képet alkothasson róla az utókor, ahhoz évente legalább kétszer kellett volna dokumentálni, ami 55 év x 2 (= ?)

Viszont van még egy fantasztikus zene, amit ránk hagyott, és hálásnak kell lennünk azért, hogy befejezhette, hogy elkészült, hogy felvették.

Ő élete fő művének tartja „A Tudás Fája” nevű operáját, ami remélhetően be is lesz mutatva, valójában szerencsésebb műfaji elnevezés a misztériumjáték.

Pár hónappal ezelőtt felhívott, hogy menjünk fel egy közös barátunkkal meghallgatni. Izgultam, mert sokat mesélt róla ezt megelőzően ugyan, de abból nyilván nem derül ki, hogy hogyan fog hangzani - és féltem is, mert a hangszerelés eddig nem volt az erőssége, szerintem.

Őszintén? sokkal jobb, mint aminek valaha is el tudtam volna képzelni, és egyéni, semmi utánérzet-felhang nem volt bennem míg hallgattuk,

Lukács Miki szavaival "önazonos". És a hangszerelés? Hát Bélám, bámulatos.

Én úgy !!! de igazán úgy szeretném, ha Ő lenne a példaképe a mai fiatal cigányoknak és romáknak, és nem afféle győzikék és kis grófok ,,,,,,,,,,,,,,,,,,,és egyéb senkiháziak. Itt most szeretnék nyomdafestéket nem tűrő szavakkal pocskondiázni .... de minek?

Már évek óta próbálom terjeszteni-elhíreszesztelni, hogy a kisebbik fia Robi, véleményem szerint a legjobb magyar jazz zenész, értsd: nem csak zongorista, zenész, igaz hogy nagyon keveseket érdekel az én véleményem - no meg amúgy is ...stb ....

Nemrégiben is ezt a "tézisemet" fejtegettem egyik barátomnak, aki visszakérdezett: "és a Szakcsi"?

Na jó  ... persze .... hát hogyne .... igen ... tudom-tudom ..... de nézd, a Szakcsi egy ... egy, ... hogy is mondjam, hát a Szakcsi egy intézmény, olyan ... olyan, mint a János kórház!  A vékonybéltől az idegsebészetig és azon túl is, túl az Óperenciás tengeren is. és túl ..................

Remélem, hogy ott van annak az Istennek a közelében, akiben már régóta hitt!!!

Kőszegi Imre

A sok írás helyett ezzel a CD-vel búcsúzom drága barátomtól.

https://youtu.be/AmuRGYBRXxc

A család fájdalmában osztozom.

Oláh Krisztián

Ma hajnalban elment egy óriás.

Abban a szerencsében volt részem, hogy kiskorom óta időről-időre mellette lehettem, hallgathattam. Kritikái és tanácsai életre szólóak voltak. Azt hiszem ő a nagybetűs Példakép több generációnyi magyar zenésznek, köztük nekem is. A zene iránti elkötelezettsége, tisztelete, alázata és tudásvágya hihetetlenül erősen lángolt, ami több volt, mint inspiráló.

Ezer történet jut eszembe, mégis kettő különösen megragadt:

Talán 11 éves lehettem, amikor egyszer a szüleimmel elmentünk hozzá látogatóba. Akkoriban teljesen ösztönösen és tudatlanul, atonális kis darabokat improvizálgattam, melyek nagyon tetszettek neki. Ezután kérdezte, hogy tudok-e már valami jazz standardet. Egy balladatémát tudtam nagyjából eljátszani, meghallgatta és azt mondta: ez nem jó, nem elég tömör a hangzás, nem ütöm le elég pontosan a hangokat. Csak a legnagyobb zsenikre jellemző őszinteség jellemezte minden észrevételét. Azóta is figyelek erre.

2017-ben Kőszegen töltöttünk egy éjszakát a Creative Art improvizációs verseny után. A reggelinél néztem ki a fejemből, szívtam a cigit, kávéztam, minden eszembe jutott, csak a hangok nem, majd lejött Béla bácsi, leült velem szemben és másfél órán keresztül csak a zenéről beszélt, reggel fél nyolctól kilencig - ábécés névvel énekelte az ötleteit és olyan tűzzel mesélte, milyen zenét képzel el a jövőben, hogy nem találtam szavakat, magával ragadott.

Elszégyelltem magam ezután, nem nagyon nyomasztóan, csak megfogalmazódott bennem: Hogy engedhetem meg magamnak huszonévesen, hogy akár egy napig ne gyakoroljak, vagy ne akarjak valami újat megtanulni?

Az utóbbi évben élete fő műve a "Tudás Fája" című misztériumjáték kapcsán kerültünk rendszeres és közeli munkakapcsolatba. A sokszor éjszakába nyúló telefonbeszélgetések itt csengenek a fülemben, ahogy a darab és az üzenete is. Többször elmondta, ez lesz az utolsó művem.

Rajtunk a sor, hogy méltók legyünk örökségéhez!

Isten veled Béla Bá'!

Fekete-Kovács Kornél

Egy óriás ment el - In Memoriam Szakcsi

Még gyerek voltam, épphogy betöltöttem a húszat, amikor először találkoztunk személyesen. Robival, Barczával, Botos Ferivel próbáltunk fent, a Szakcsi család otthonában. Bár nem szólt semmit, mégis féltem tőle. Nem kritizált, csak hallgatott minket a sarokból - egészen addig, amíg Robi ki nem küldte Őt a szobából. Azt hiszem mindnyájunkat feszélyezett a jelenléte, hiszen már akkor, a kilencvenes évek elején egy óriás volt Ő. Elképesztő erő, és karizma áradt belőle. Egyre közelebb kerültünk egymáshoz és egyszer-kétszer már Ő is hívott muzsikálni. Minden alkalommal igazi magasiskola volt ez számomra,  a nyitva levés tanodája. Az esetek többségében nem nagyon kapott instrukciót az ember, de ha kapott is, akkor is arra kellett számítani, hogy semmi sem úgy lesz, ahogyan megbeszéltük. Rá figyelni kellett - muzsikusként és hallgatóként egyaránt! A zongora mögül, játékával irányította a zene alakulását, váratlanabbnál váratlanabb helyzeteket teremtve egyfolytában.

Emlékszem, még a kétezres évek első felében kvartettben játszottunk a Columbus Jazz Klubban. Annyit mondott, hogy standardek lesznek, egymás után kezdte el a legnyilvánvalóbb számokat. A head in-ek még csak-csak stimmeltek valahogy, de utána teljes “összevisszaság”-ba fordult minden dal. Látva tanácstalanságomat, kb. a második szám közepén rám mosolygott, és túlkiabálva a triót annyit mondott: “ez ilyen szabad zene, nincsenek szabályok”. Kénytelen voltam belehelyezkedni a szituációba, kinyitni a fülem és menni velük. Életre szóló élmény volt ez a koncert.

Aztán később Gyuszival és Imrével a Rákfogóban hasonló mély igazságok kerültek felszínre, de akkor már sok minden nyilvánvaló volt számomra, és tényleg csak a befogadás és a nyitva maradás volt a feladatom. Azt hiszem ez volt az a korszak, amikor sikerült neki lebontania bennem a felé való megfelelést. Így lehet csak igazából muzsikálni.

Nagyon közel kerültünk egymáshoz az utóbbi hat évben, szerencsés vagyok, amiért ilyen sokat játszhattam vele, egy méterről hallgathattam, ahogy zongorázik. Nagyon bánt, hogy nem tudtam időt szakítani rá, hogy együtt hallgassuk meg az Operát… hónapok óta agitált, hogy menjek fel hozzá, de valahogy sosem jött össze. Amikor nekem volt alkalmas, akkor neki nem, vagy épp valaki beteg lett… azt beszéltük, hogy a hónap második felében mindenképpen összehozzuk. Elkéstem… sajnálom rohadtul.

Legutóbb szeptember 15-én játszottunk Pécsett. A koncert előtt és után az öltözőben egymás után jöttek a sztorik és velük együtt a legmélyebb bölcsességek. Nagyon hálás vagyok, amiért ilyen közelről kaphattam meg az ő zsenialitását színpadon és a zenekari buszban éppúgy.