Kikkel beszéltem? – 32. rész: Al Jarreau phoner (2001. január 22.)
Keddenként jelentkező sorozatomban azokról a külföldi jazz muzsikusról mesélek megtörtént eseteket, amelyek hozzám kapcsolódnak!
2001 tavaszán rendeztem a Bartók Rádió IV. Nemzetközi Jazz Tehetségkutató Versenyét. És Pat Metheny után (2000) sikerült második világsztár zsűrielnöknek megnyerni Al Jarreau-t (el dzseró – ő ejtette így saját nevét!). Így az év májusában Budapestre repült egykori felfedezőjével, Czimber Lászlóval (Les Czimber). Alább az első AJ interjút, amit 2001-ben készítettem a 2017. február 12-én elhunyt művésszel.
2001. január 22., hétfő
Maloschik Róbert: Mr. Jarreau, először is engedje meg, hogy gratuláljak két legutóbbi „megdicsőüléséhez”…
Al Jarreau: Robert, what kind of glorifying do you think?
MR: Hát a Smooth Jazz Award-ra, meg a Hollywood Walk of Fame-re..
https://www.youtube.com/watch?v=xaHCfLI4uRs
AJ: It’s a great honour for me.
MR: And that’s it?
AJ: That’s it because I think you wanna ask me about my Budapest visit.
M: You’re right, mert ez nem egy szokványos eset, még az Ön életében sem. Hisz május 18-án Ön lesz a Bartók Rádió IV. Nemzetközi Jazz Versenye, a Garai Attila Jazz Ének Tehetségkutató döntőjében a zsűri tiszteletbeli elnöke a Magyar Rádió Márványtermében és másnap, május 19-én fellép „A MATÁV bemutatja” zenei sorozat keretén belül megrendezendő Garai Attila Jazzének Gála programjában egy magyar ritmusszekcióval (Pege Aladár – bőgő, Balázs Elemér – dob), amit régi jó barátja, egyben felfedezője, az 1957 óta az Egyesült Államokban élő magyar származású jazz zongorista, Les Czimber vezet. Ezért először is Tarzanhoz fűződő barátságáról kérdezném.
AJ: Ha-ha-ha. Tarzan, vagyis Les…
M: Hogyan találkozott Les-szel? Úgy értem, hol és mikor?
AJ: Nos, úgy emlékszem, 1960 nyarán találkoztam először Les-szel. Akkor épp főiskolás voltam és a nyári szünetben hazamentem és ösztöndíj kiegészítésként egy sörgyárban dolgoztam. Aztán egyik este bementem szülővárosomban, Milwaukee-ban a Driftwood Lounge-ba, ahol ő zongorázott. Beszálltam hozzá néhány dalt énekelni, s ez mindkettőnknek nagyon tetszett. A mulató tulajdonosa pedig megkért, máskor is jöjjek vissza. Ezután kezdtünk Les és én együtt más helyeken is fellépni Milwaukee körül.
M: És hogyan jutott eszébe Kaliforniába menni?
AJ: Ez úgy 1965 körül történt. Ekkor már négy-öt éve együtt dolgoztam Les-szel Milwaukee-ban. A Driftwood tulajdonosa Abe Toader lement Kaliforniába, ahol Santa Clara városában nyitott egy jazzklubot, amit Mecca-nak nevezett el. Egyszer csak felhívott engem és Lest, gyertek le hozzám fiúk. És mi lementünk Santa Clara-ba és elkezdtünk játszani a Mecca-ban. Santa Clara egyébként úgy 35 mérföldre van San Francisco-tól.
M: Nagyon szívbe markoló volt, ahogy Ön megemlékezett Les-ről, amikor legutóbb Budapesten járt 1998-ban „smooth jazz” együttesével...
AJ: Igen, Les nagyon fontos személy az életemben. Én egy fiatal énekes voltam akkoriban és jazzt akartam énekelni. És Les már akkor is egy csodálatos jazz zongorista volt. Úgy értem, ő is fiatal volt még akkor, de nagyon sokra hivatott. És ahogy elkezdtünk játszani, Les azonnal meghívott a házukba. Zenéket játszott nekem és lemezeket adott, hogy otthon is legyen mit hallgatnom. És főleg olyan zenéket, amik mind inspiráltak engem arra, amivé később váltam. Nagyon fontos időszaka volt fiatal énekesként ez az életemnek. És az anyukája is nagyon kedves volt hozzám. Nagyon finomakat főzött. Azokat az ízeket még mindig itt érzem a számban. Nagyon különleges volt számomra a pörkölt és a paprikás krumpli (szinte tökéletesen ejti!).
M: És a jazzízeket, melyeket Tarzan táplált Önbe, már elfelejtette? Hisz az utóbbi 25 évben inkább crossover, aztán contemporary jazz, most pedig smooth jazz előadóként aposztrofálják Önt a kritikusok. És ezen tevékenységéért eddig öt Grammy-díjat is kapott. Félve teszem fel ezek után a következő kérdést. Igaz az a hír, hogy egy akusztikus jazzalbumot tervez Tarzannal?
AJ: Tarzan és én, Les, vagyis László Czimber beszélgettünk róla, hogy kellene együtt készítenünk egy akusztikus jazzlemezt. Nagy ötlet. De az utóbbi időben több ember is megkeresett hasonló ötlettel azok közül, akikkel az 1960-as években játszottam. Például George Duke is. De szóba került egy olyan album is, hogy mindegyik felvételen más zongorista játszik. Chick Corea-val már beszéltem erről, de vannak még más ötleteim is.
M: Büszke vagyok magamra, hogy rá tudtam beszélni erre a budapesti útra. No meg arra is, hogy 30 év után egy egész estét betöltő teljesen akusztikus jazzkoncertet adjon.
AJ: Pont jó időben jelentkezett nálam ezzel az ötlettel. Csak ez és természetesen Les az oka annak, hogy elvállaltam ezt a felkérést, hisz szeretnék tisztelegni előtte a szülőhazájában. Persze a zsűrielnökösködést egy kicsit nehezebben emésztettem meg, hisz ilyent még soha sem vállaltam.
M: Nagyon érdekelne az is, egyáltalán mikor marad ideje komponálásra és főleg jól ismert dallamokhoz szövegírásra? Repülőgépeken, vagy szállodai szobákban dolgozik ezeken?
AJ: Többnyire az autómban van erre időm, amikor az országúton megyek a bevásárlóközpont felé. Mindenütt tudok dolgozni. Sokszor, amikor ezen jár az eszem, akkor szinte nem is észlelem a körülöttem zajló forgatagot. Rájöttem, olyankor száll meg leginkább a szövegírói ihlet, ha éppen elfoglalom magam valamivel. Ha vezetek, ha bevásárolok, vagy akár épp füvet nyírok az udvarban. Úgy tudnám megfogalmazni, az a legjobb idő számomra a szövegírásra, amikor rutinból csinálom a dolgokat, így az agyamnak hatalmas szabad kapacitása áll rendelkezésemre. Ilyenkor vagyok leginkább nyitott a szövegírásra.
M: Hallott-e valaha magyar jazzmuzsikusról Tarzanon kívül?
AJ: Nos, tudja olyan távol élek Önöktől, hogy semmi kapcsolatom az ottani jazz-zel, semmi rálátásom nincs a magyar jazzéletre. Természetesen én a legjobban Les-t ismerem, az amerikaiak pedig Gábort..
M: Szabó Gábort..
AJ: Igen őt, mert ő itt élt és nagyon sokat játszott amerikai jazzmuzsikusokkal. Lehet, hogy ismerek mást is, de már elfelejtettem a nevét.
M: Thank you for the interview Mr. Jarreau.
AJ: Én köszönöm a lehetőséget Róbert és intézkedem, hogy minden rendben legyen. Nagyon jól éreztem magam a múltkor is Magyarországon. A koncert utáni napon megtekintettem az Önök fővárosát, amely egy gyönyörűséges régi európai város. Nagy öröm számomra, hogy ismét ellátogathatok Önökhöz és játszhatok a nagyon lelkes magyar közönségnek.
M: Rendben. És ne felejtse, várni fogom Önt a repülőtéren.
AJ: Right. And thank you for the interview Robert. Most jut eszembe, a koncert programját még nem is egyeztettem Önnel. Mit szeretne hallani tőlem?
MR: Nekem csak három kívánságom van.
AJ: Hallgatom, és már jegyzem is. Épp a napokban ugrom le Les-hez összeállítani a repertoárt, meg hogy átvegyük a dalokat.
MR: Tehát először is a „My Foolish Heart”, mert a döntőben a gyerekeknek az a kötelező darab, és ezt kellene énekelni duettben a verseny I. helyezettjével.
AJ: OK! És mi a másik kettő?
MR: A „Spain”, mert az a feleségem kedvence…
AJ: Ha-ha-ha. Ez nagyon jó…
MR: A harmadik pedig a „Take Five” lenne, mert azt az Ön budapesti útimarsallja, Kaszás Ferenc és a közönség is egyaránt „kajolja”.
AJ: És magának nincs semmi kedvence tőlem?
MR: Én az összes lemezét szeretem, így nem igen tudnék választani. Én beérem annyival, ha ezt a három kívánságomat teljesíti. A Tarzan úgyis rá fogja még beszélni Önt egy Bill Evans darabra, és szerintem a „Someday My Prince Will Come”-ra is. Úgyhogy mára ennyi. Bye-bye.
AJ: Azért én is tartogatok egy-két meglepetést Önnek. I’ll see you soon. Bye-bye.
