Kikkel beszéltem? – 34. rész: Al Jarreau face to face (2001. május 17-18-19-20. )
Keddenként jelentkező sorozatomban azokról a külföldi jazz muzsikusról mesélek megtörtént eseteket, amelyek hozzám kapcsolódnak!
A Bartók Rádió égisze alatt rendezett jazz tehetségkutató sorozatomban 2001 tavaszán a Garai Attila Jazz Ének Versenyt rendeztem meg. Ennek díszelnöke, a nemrég elhunyt Al Jarreau (1940-2017) volt. Attila volt az első névadó, aki még élt a verseny idején.
Történt ugyanis, hogy 2000 nyarának elején –közvetlenül a Zoller Attila Jazz Gitár Tehetségkutató Verseny lezajlása után- Gonda János, a Jazztanszak nyugdíjas vezetője felhívott, hogy Garai Attila nagyon beteg! Érszűkület miatt már évekkel azelőtt amputálni kellett a lábát. Akkor pedig a szíve gyengélkedett. Szép gesztus lenne a részemről, ha róla nevezném el a következő versenyt. Nos, berzenkedtem az ellen, hogy élő személyről nevezzek el egy tehetségkutatót. Ráadásul eredetileg egyáltalán nem énekeseknek terveztem a 2001 tavaszi versenyt. Végül mégis ráálltam, mert Garai Attila volt apám egyik kedvenc jazz zongoristája, másrészt feleségem Gabi sok évvel azelőtt Attila felesége, Magda kolléganője volt. Attila és Magda kislányát, Glórikát kisgyermek kora óta ismerte. Így végül is belementem, hogy 2001 tavaszán a Garai Attila Ének Tehetségkutató legyen a Bartók Rádió IV. Nemzetközi Jazzversenye!
Persze annak is volt előzménye, hogy miért pont Al Jarreau-t választottam a zsűri díszelnökének… A legfontosabb szempont az volt, hogy feleségem Gabi kedvenc jazzénekese Al volt.
Előtte már kétszer láttuk őt élőben: először 1996 júliusában a Bécsi Jazzfesztiválon az Operaházban (abban az évben jelent meg a „Best of Al Jarreau”, és annak európai turnéján járt a szomszédban…), majd 1998 júliusában a Petőfi Csarnok Szabadtéri Színpadán.
Majd 2000 nyarán komoly harcok után (a menedzsmentje csak 50.000 US dollárért engedte volna… + Al is a „popzenekarával” akart jönni) sikerült szerződést kötni jóval kevesebb pénzért. A csalétek ezúttal is egy magyar felfedező volt, Les Czimber (Czimber László) alias Tarzan. Ezt a horgot már bekapta Al Jarreau és lecsendesítette a menedzsmentjét, mondván ő ezt meg akarja csinálni ennyi pénzért is!
(Szakszóval így is „fucking expensive” volt a buli. Ti. Al Jarreau Los Angeles-ben lakott, és neki természetesen first class repülő jegy dukált oda-vissza + hozta magával „road-ját” Kayote-t coach jeggyel + a Kempinski Szállóban 3 éjszaka neki + Kaiyoti-nak single room + Les Czimbernek és feleségének a Pilvaxban 3 éjszaka + sajtótájékoztató a Kárpátia étterem külön termében + még sok kicsi apróság… + a Budapest Kongresszusi Központ bérlet díja + a magyar fellépők gázsija. Szóval a dicsőségen kívül anyagi hasznunk nem volt belőle!)
2001. május 20., vasárnap hajnali 5 óra (feleségem kocsijának hátsó ülésén, útban Ferihegyre)
MR: Mr. Jarreau...
AJ: Aha...
MR: Két nappal a verseny döntője után milyen benyomások maradtak meg Önben a magyar jazzénekesekről és a fiatal tehetségekről?
AJ: Úgy gondolom, nagyon kellemes énekesek. Sőt, jóval többek kellemes énekeseknél. Inkább úgy mondanám, bátor énekesek. Jazzénekesnek még fiatalok. Ezt úgy értem, kell egy bizonyos idő, amíg egy énekes kifejlődik, megalapozza önmagát. De az ő korukban kell hozzá a bátorság, hogy elinduljanak a helyes úton. És ez az, amiért felállva tapsoltam meg őket. Ha úgy érti a kérdést, hogy már most nagy jazzénekesek-e, hát nem. Ők jelenleg még csak fiatal tehetségek, akik különböző stílusokat próbálgatnak. Egy előadóművész számára a legfontosabb, hogy megtalálja a saját útját. Ott a döntőben a rövid értékelés során nem volt lehetőségem arra, hogy bővebben kifejtsem a véleményem, ezért most magának mondom el Róbert, egy jazzénekesnek nem feltétlen kell scat-énekesnek lenni. Mivel mindegyikük próbált scat-elni, azt hittem, hogy ez kötelező nekik. Ugyanakkor nagyon tetszett a kötelező szám...
MR: „My Foolish Heart”...
AJ: Igen, a „My Foolish Heart” kötelező volta nagyon tetszett nekem, mert ez egyike a nagy standard daloknak, mégsem szokták az énekesek túl sokszor repertoárjukra venni. Ezt nagyon jó ötletnek tartottam magától, meg azt is, hogy nem mindenáron erőszakolta rá a fiatalokra a scat-elést. Mert például a nagy előadók közül Nancy Wilson életében soha egy hangot sem scat-elt, és soha sem tette ezt Tony Bennett. Mert nem mindenkinek kell Ella Fitzgerald-nak lenni. Ez a mód, ahogy egy énekes megtalálhatja a saját útját. Tehát csak próbálgassák a scat-elést, de ha rájönnek, hogy nincs meg hozzá a képességük, akkor ne szomorkodjanak emiatt. Ha-ha-ha-ha! Ahhoz viszont nagy tehetség és képesség kell, hogy az ember hangnemben tudjon énekelni, és úgy énekelje a dalt, hogy kibontakoztassa a benne rejlő lehetőségeket. És nagyon fontos egy jó énekesnek, hogy megfelelő „time”-ja legyen. És praktikus tanácsként mondom nekik, hallgassanak, hallgassanak, hallgassanak más muzsikusokat és énekeseket, így tudják legjobban megtanulni a jazz „feeling”-et. Nagyon szerettem ezt a zsűriskedést és remélem máskor is eljöhetek.
MR: És milyen benyomásai voltak a fiatal trióról?
AJ: A fiatal trió egyszerűen brilliáns volt. Ezek a srácok már most felvehetnék a versenyt az amerikaiakkal. Teljesen megdöbbentettek. Komolyan mondom, ledöbbentem tőlük. De meg kell mondjam, a legeslegnagyobb meglepetést nekem Winand Gábor okozta. Soha sem gondoltam volna, hogy találok itt Magyarországon egy ilyen jazzénekest. Tudja, én már mindenütt jártam a világban, de még sehol sem találkoztam ilyen brilliáns be-bop énekessel, mint ő. Szombaton egész nap rá gondoltam és beszélgettem róla a segédemmel, Kaiyoti-val. Sőt, még ma reggel is, mikor ilyen hajnali órán készülődtünk, hogy elhagyjuk a szállodát. Ahogy eszembe jutott, hogy hogyan énekel, örömömben nevetni kezdtem. És nagyon jó szívvel gondolok Gáborra.
MR: És mi a véleménye Pege Aladárról és Balázs Elemérről? A gálaest ritmusszekciójáról?
AJ: Azokra gondol, akik velem játszottak?
MR: Igen.
AJ: Nagy zenészek. Ha egy kicsit több időnk lett volna gyakorolni az azért jobb lett volna...
MR: Csak közbevetőleg jegyzem meg, hogy Al Jarreau csütörtökön délután érkezett Budapestre 14 órai repülőút után, de mindenkivel nagyon barátságos volt. Először a szállodába hajtattunk, ahol kérésemre exkluzív interjút adott az M1 Orosz Györgyi szerkesztette Ma Reggel című péntek hajnali műsorába, majd ő kért meg engem, hogy az esti próba előtt hadd aludjon egy pár órát. Aztán este 10-kor totál fitten megjelent a 6. stúdióban és a magyar muzsikusok elképedésére hajnali fél kettőig próbált velük. Aztán vissza a szállodába, és pénteken délelőtt 10-től délután 2-ig újra próba, ezúttal már a Márványteremben. És szombaton a Budapest Kongresszusi Központban a koncert előtt 2-től 4-ig újra. Ez közel 10 óra próbát jelent, és erre mondta azt Al Jarreau, hogy ha egy kicsit több időnk lett volna gyakorolni, az azért jobb lett volna.
De hallgassuk tovább, hogy még milyen gondolatok jutottak eszébe vasárnap hajnali hat órakor útban a reptér felé...
AJ: Ha egy kicsit több időnk lett volna gyakorolni, az jobb lett volna, mert akkor jobban össze tudtuk volna rakni a programot. Nagyon jó zenészek. Meglepően jó zenészek. Szerintem ők már túlléptek a Szabó Gábor féle tradíción. Felül emelkedtek. Úgy értem, a magyar jazz zenészek elnöke Szabó Gábor lehetne, ha még élne, de ezek a mostani muzsikusok túlhaladták őt.
MR: És milyen benyomásai vannak a Budapest Kongresszusi Központban megtartott gálaestről?
AJ: Hát az első részből nem túl sokat láttam. Minden koncertem előtt az öltözőben skálázok... de amit láttam és hallottam belőle, az ismét csak meglepetés volt számomra. Pozitív értelemben. De mivel nem láttam az egész show-t, ne kérjen arra, hogy véleményt mondjak róla. A közönségről viszont szeretnék véleményt alkotni. Fantasztikusak voltak. Nagyon lelkesek és alaposan beletüzesedtek. És amikor én színpadon voltam akkor az egész idő alatt ugyanezt éreztem, teljesen tűzbe jöttek és érezni lehetett, hogy nagyon boldogok. Persze ez érthető is, mert nagyon jó zenészek és énekesek voltak a színpadon. Ez nagyon bátorító és boldogító érzés volt számomra. Ez megerősíti az ember önmagába vetett hitét. És most a budapesti repülőtér felé tartva is jó érzés arra visszagondolni, hogy egy ilyen kis országban, mint Magyarország, ilyen sok és főleg lelkes jazzrajongó van. És hogy vannak olyanok is közöttük, akik csinálni akarják a jazzt és a fiatalok is.
MR: És milyen érzés volt Önnek ismét akusztikus jazzballadákat énekelni és egy ilyen show-t csinálni?
AJ: Számomra ez nagyon kellemes volt. Nagyon-nagyon rég nem csináltam ilyent. Egy teljes több órás programot énekelni akusztikus jazztrió kíséretével. Az itteni élmények komolyan elgondolkoztatnak azon, hogy esetleg a jövőben is próbálkozzak ehhez hasonló dolgokkal. De egyáltalán nem vagyok ebben bizonyos, mert valami azt súgja belülről, hogyan valami azért hiányzott. És ez a valami az, hogy egy akusztikus programban nem lehet azokat a fantasztikus elektromos dolgokat felhasználni, amit az egyre fejlődő technika biztosít a számomra. A saját együttesemmel is szoktam egy-két jazz standard-et előadni, de a szintetizátoroknál van egy vonós effekt is, és fúvósok is be vannak építve, amik tökéletesen beleillenek az utóbbi évtizedekben írt melódiáimba. Ennek ellenére nagyon nagy élmény volt egy ilyen tiszta akusztikus show-t csinálni és újra csatlakozni Les Czimber-hez, a bőgőshöz és a doboshoz, és csinálni ezt a fajta programot az Ön exkluzív felkérésére egyetlen alkalommal. De a közeljövőben inkább azon töröm a fejem, hogyan lehetne a saját zenekarom anyagát és egy ilyen akusztikus programot összeolvasztani.
Itt az Al Jarreau interjú vége, a fotót én készítettem a beszállás előtt Ferihegyen Gabiról és Al-ről!
Ja, és még egy jellemző sztori Al Jarreau-ról! Pár nappal a fentiek után szokatlan időpontban, hajnali hatkor (ne feledjük, hogy Los Angelesben akkor mégcsak előző este 10 óra van a kilencórás időeltolódás miatt!) megcsörrent itthoni vonalas telefonom. Egy női hang így szólt: May I speak to Mr. Robert? I’m Jennifer Lopez! Erre én egyből rájöttem, hogy Al Jarreau bolondozik velem, és így válaszoltam neki gépi hangon: My boss is not at home! Please, leave a massage! Ezen jót nevetett és férfihangra váltva így folytatta: Robert, pénteken éjszaka a márványtermi események után nem bírtam aludni, így Kaiyote-val sétáltunk a Belvárosban, és arra gondoltam, olyan gyönyörű régi épületek vannak maguknál, hogy erről egy dokumentumfilmet szeretnék készíteni. Tudna ajánlani egy nem túl drága magyar forgatócsoportot, mert ezt saját pénzből finanszíroznám.
Mondtam neki, hogy ismerek egy híres magyar filmrendezőt, Bacsó Pétert. Ő nem szokott dokumentumfilmet készíteni, de hátha ezt elvállalja, vagy ajánl maga helyett valakit. Al nagyon örült neki. Mondtam, elkérem a telefonszámát, megírom magának, és utána felhívhatja. De ne bolondozzon vele, hanem komolyan beszéljen vele. Megígérte, hogy így lesz. Ezután beszéltem Bacsó Péter fiával, Bacsó Kristóffal, aki megadta apja telefonszámát. Felhívtam Bacsó Pétert és elmondtam neki, hogy mit mondott a filmről Al Jarreau, és hogy ha érdekli, akkor megadhatom-e Jarreau-nak a telefonszámát. Nagy örömömre érdekelte a különleges projekt és beleegyezett, hogy megadjam a számát Jarreau-nak. Azt nem tudom, hogy végül Al Jarreau felhívta-e Bacsó Pétert, az viszont biztos, hogy a filmből nem lett semmi…
A továbbiakban szemelvények Al Jarreau 2001-es pesti tartózkodásából!
Idézem Kaszás Ferit: „A döntőt megelőző első próbán (csütörtökön este a 6. stúdióban) megmutatott valamit pszichológusi vénájából is: Pege Aladár, a kiválasztott hazai sztárbőgős nem volt megelégedve a combo összeállításával (Les Czimber – zongora, Balázs Elemér – dob), és folyamatos zsörtölődésével meglehetősen hátráltatta a próbát. Al egy idő után szünetet kért és megkérdezte a szervezőket (Maloschik Robi és Szász Gabi), hogy mi a gond. Miután Robi elmondta neki, Al „Ali bácsi” felkiáltással magához ölelte Pegét, és néhány elismerő gesztussal, valamint némi vállveregetéssel feloldotta a görcsöt.
A második szünetben aztán én kérdeztem meg elénekelné-e akkori kedvencemet, Erroll Garner „Misty”-jét. „Természetesen” - válaszolta és a Magyar Rádió 6-os stúdiójában eljátszottuk a nótát: ének - Al Jarreau (USA), zongora - Kaszás Ferenc (Magyarország).
Aztán pénteken este a Márványteremben tartott döntő előtt már olyan jó hangulatban volt, hogy énekelve, pontosabban scat stílusban improvizálva válaszolt a kérdések egy részére, amit természetesen nem tudtam lefordítani...”
Közben még volt pénteken délelőtt is egy próba Al kérésére, amit Pege elég rosszalóan vett tudomásul. Ráadásul a próbára lejött a Bartók Rádió főszerkesztő-helyettese, Perédi Márta (nagyon szerette Jarreau énekét!), így láthatta, hogy milyen az, amikor „Ali bácsi” kötözködik…
Este a Márványteremben a díjak kiosztása után:
Al Jarreau megtapsolja a verseny győztesét, Boros Julit
MR: „Van egy meglepetésünk. A zsűrizés után Al bejelentette, hogy neki van egy „special prize”-a. Ezt talán ő mondja el. Al tell the winner of your special prize!” (Kacagás!)
Al Jarreau: „Ohhhh! I was just enjoying the work of the trio so very much tonight for playing for everybody.” (Sikítozásos taps!) „So I wanna invite you guys as to come tomorrow and do „My Foolish Heart”. I think we should do it! Me and the trio. So please.” (Örömteli tapsvihar!)
És itt Cumóék belekezdtek a „Route 66”-be!
Aztán nem egészen a beígért sorrendben szálltak be. Először Edina, majd Barnabás, Júlia és Bernadett (utóbbi kettő csak scat-elt), erre a zsűri névadója Garai Attila is beszállt, ő is scat-elt, majd jött a zsűri elnöke Bontovics Kati, aki szintén scat-elt. Tisza Bea folytatta scat-elve a sort. Időközben Cumót Attila váltotta a zongoránál. Bea így adta át a mikrofont a másik zsűritagnak, Winand Gábornak: „Most következik a jazzéneklés királya”! Miközben Gábor énekelt, láttam, hogy Al-nek nagyon csillog a szeme, kikaptam az egyik lány kezéből a mikrofont és odadugtam az első sorban ülő Jarreau orra alá. Ülve kezdett énekelni (pedig azt mondta nekem, hogy csak a szombati gálaesten fog dalra fakadni…), majd felállt és beállt a magyarok közé.
Majd intett Pélynek, így létrejött egy válaszolgatós duett is! A közönség kitörő lelkesedéssel fogadta a produkciót. Majd után Garai Attila öreg barátja Hardi Tamás is beszállt. Al Jarreau ismét bekapcsolódott, majd bemondta: „I must sing tomorrow, so I done!”
Ezután Garai Attila helyére a zongorához Les Czimber ült. Majd Attila így énekelt: „Maybe you prefer Route 66 I prefer the 69” (nagy nevetés) és Attila tovább scat-elt! Majd jöttek újra a helyezettek: Bernadett és Barnabás.
A jam 15 és fél percre sikeredett!
Ez a cikk olyan, mint egy mai modern film, időben ide-oda grálunk--
Aztán 2001. május 17-én megérkezett Al Jarreau Ferihegyre, ahonnan Kaszás Ferivel egyből a Kempinskibe vittük. Kérte, hogy hadd pihenhessen egy pár órát, de este 10-től már próbálni akar… Bementem a Rádióba és felhívtam Pege Aladárt, valamint Balázs Elemért. Ali nem nagyon értette, erre miért van szükség, mikor az eredeti tervben az szerepelt, hogy pénteken délelőtt 10-től lesz a próba a Márványteremben. De hát nem volt más választása…. Csütörtökön este már háromnegyed 10-kor megjelent Al Kaszás Ferivel a 6. stúdióban. Először elmondta, hogy ő hogyan képzeli az egészet, majd kiosztotta a kottákat! Fekete mackóban volt és a megszokott fekete sapka volt a fején. Nagyon laza fickónak tűnt… Hozta magával segédjét, Kaiyoti-t is, aki kb. félóránként megitatott vele egy jóadag kávét… Végül is Ali nagy bosszússágára, csak éjjel fél kettőkor végeztek!
Aztán másnap (inkább aznap...) május 18-án délelőtt 10 órakor már a Márványteremben volt a következő próba. Ide már lejött Perédi Márta, a Bartók Rádió akkori főszerkesztő-helyettese is. Szegény Márti halálra rémülte magát, mikor Pege elkezdett kötözködni, hogy minek ezeket a standardeket ennyit próbálni, mikor ő ezeket már ezerszer játszotta életében. Persze mindezt magyarul mondta. Erre megkérdezte tőlem Al: „Mit mond?”. Én azt válaszoltam: „He’s crazy”, majd Kaszás Feri mondta neki: „Aladár kifogásolja, hogy ilyen sokat próbáltok…”. Erre Al odalépett Alihoz, átölelte és azt mondta neki: „Aladar, you’re the greatest bass player of the World! But we must rehearse…”
Próba után Feri visszavitte „refresh”-elni Al-t a szállodába, mert 3 órakor a Kárpátia étteremben kezdődött a nemzetközi sajtótájékoztató. Mindössze 52 (ötvenkettő, you know!) újságíró faggata őket...
Jobbról balra: Garai Attila, Les Czimber, Mező György (Mizó barátunkat Gabi hozatta haza Los Angeles-ből szinkrontolmácsnak, mert gondolta, lesznek olyan újságírók is, akik nem tudnak angolul...), Al Jarreau
Utána ismét vissza a Kempinskibe, majd Kaszás Feri fél hétre már hozta is vissza Jarreau-t a Márványterem melletti VIP szobába, ahol bemutattuk Al-t a döntőbe jutott versenyzőknek, a zsűrinek, plusz Dr. Alföldy-Boruss Istvánnak (Bartók Rádió főszerkesztő) és Perédi Mártának (Bartók Rádió főszerkesztő-helyettes), akik ragaszkodtak hozzá, hogy ők is ott lehessenek a sorsolásnál, a döntőn, a zsűri pontozásnál és az eredményhirdetésnél. Sőt, a főszerkesztő ragaszkodott ahhoz is, hogy mondhasson pár mondatot a Márványterem közönségének… Előtte azonban még Al Jarreau ragaszkodott hozzá, hogy ő húzhassa ki a versenyzők nevét egy szatyorból, mert a nagy izgalomban a titkárnőm elfelejtette lehozni a szobából a sorsolásra tervezett műanyag zacskót…
Képek!
Garai Attila és Al Jarreau a verseny után a Márványterem melletti "restroom"-ban
A BKK koncert előtt konferálok - direkt le írtam papírra, hogy nehogy improvizálni kezdjek, azt fejből mondtam, hogy külön megköszönöm Gabinak, hogy a kosztpénzből adott annyit, hogy ezt a koncertet megrendezhessem (a nézőtéren erre kitört a röhögés!
A koncert után back stage-en
Gabi, én és gyerekkori barátom, Charlie (mellettem ült a Kölcsey Gimzáziumban)
Gabi, Al and me after the concert
Left ti right: Kőfalvi Csaba, Al Jarreau, Oláh "Cumó" Árpd, Hárs Viktor
A verseny után megkértem Perédi Mártát, írja le Al Jarreau-val kapcsolatos élményeit:
„Világsztárok Magyarországon - Al Jarreau Budapesten 2001 – Perédi Márta szemével
Perédi Mártával konkrétan negyedszázadon át (1985-2010) dolgoztam együtt a Bartók Rádióban. A főnökök közül őt kedveltem a legjobban! Igaz, a többieket meg egyáltalán nem… - A szerk.
Ha valaki megkérdezné, hogy mi volt eddigi legnagyobb zenei élményem, nehezen tudnék válaszolni.
Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy szüleim 9 éves koromtól rendszeresen vittek hangversenyekre és operaelőadásokra, otthon pedig mindig szólt a rádió, így rengeteg zenét hallgattam minden műfajból. A zenehallgatás mindennapi életünk része volt.
Konzis éveimtől kezdve már magam válogattam meg, hogy milyen koncertre megyek el, így nem is maradtam le szinte semmilyen jelentős eseményről. Rengeteg világhírű énekest, karmestert és előadóművészt hallottam, a jazz pedig főként a rádión és lemezeken keresztül jutott el hozzám. Zenei rendezőként sok nagy művésszel kerültem kapcsolatba, de olyan varázslatos személyiséggel, mint Al Jarreau volt, nagyon ritkán lehetett találkozni.
Al Jarreau 2001. május 17-én érkezett Budapestre a Garai Attila Ének tehetségkutató versenyre, ahol a zsűri díszelnöke volt a május 18-án megtartott döntőn, a következő napon pedig a BKK-ban tartott gálán lépett fel.
Vegyük sorra az eseményeket. Érkezése napján azonnal bejött a Rádió 6-os stúdiójába próbára. Már ekkor lenyűgözött mindenkit lazasága, kedvessége, közvetlensége és zsenialitása. Minden porcikájából és mozdulatából áradt a zene.
Az igazi élmény pénteken este várt ránk. A verseny eredményhirdetése után valódi jam session következett, amikor a zsűritagok is beszálltak az éneklésbe. Al Jarreau még vonakodott egy ideig, végül M. Robi az orra alá dugott egy mikrofont, és akkor először ülve, majd állva énekelni kezdett. A siker óriási volt, a közönség tombolt. Ennél nagyszerűbb befejezése nem lehetett volna a versenynek.
Másnap a Budapesti Kongresszusi Központban Czimber László (zongora), Pege Aladár (bőgő) és Balázs Elemér (dob) közreműködésével lépett fel. Különleges hangja, fantasztikus mozgása és ezek harmóniája lenyűgöző volt. A koncert közben színpadra hívta a maga utánozhatatlanul kedves stílusában Winand Gábort, és a versenygyőztes Boros Julit is, hogy együtt énekeljenek.
Ez a koncert valóban legnagyobb zenei élményeim közé tartozik. Csodálatos este volt, örülök, hogy ott lehettem.”
