Jazz a Márványteremben – A 10 éves Szakcsi Generation Band jubileumi koncertje (2003. április 11.)

Sokszáz/349.rész

A Szakcsi Generation Band az én „brainchild”-om volt. 1993-ban beszéltem erről Szakcsi Lakatos Bélával, aki eleinte vonakodott, de aztán beadta derekát, hogy két fiával, Bécivel és Robival, valamint felesége unokaöccsével, Oláh Kálmánnal játsszon. (Szerintem egyikük sem bánta meg!)

21 évvel ezelőtt ennek a magyar jazztörténeti eseménynek a 10 éves évfordulója alkalmából egész estés koncertet rendeztem a Márványteremben.

Az est első részében kvázi bemutatták eredeti elképzelésemet, miszerint is a négy zongorista egy bőgőssel és dobossal, mintegy „piano trio”-két egy saját szerzeményt és egy közismert standard-et játszik.

Először a Lakatos Róbert Trió (LR – zongora, Egri János – bőgő, Lakatos András) lépett színre.

Itt rögtön megborult a koncepcióm, hisz Robi nyitányul nem saját szerzeményét, hanem apja és Ablakos közös kompozícióját adta elő:

Szakcsi Lakatos Béla-Ablakos Lakatos Dezső: The Last Time Together

Bud Powell: Oblivion

Ezután jött unokatestvére Oláh Kálmán. Az ő két darabja kérésenek megfelekő volt:

Oláh Kálmán: Song for Miles

Earl Zindars: How My Heart Sings

Majd jött Béci, de nála már Orbán György volt a bőgős:

Lakatos Béla: Private Number

Cole Porter: All of You

Az első részt a Szakcsi zongora klán feje Gyurival és Andrissal zárta:

Szakcsi Lakatos Béla: A Little Gipsy Song for You

Thelonious Monk: Round Midnight

Talán mondanom sem kell, hogy totál teltházas volt a Márványterem, és a vastaps sem maradt el.

A szünet után a két fiú, Béc8 és Robi egy-egy jazz standardet játszott szólóban.

Jerome Kern: All the Things You Are

Dave Brubeck: In Your Own Sweet Way

Utánuk apjuk és Kálcsi zongora duója következett:

Szakcsi Lakatos Béla-Oláh Kálmán: Improvisation fer P.Z.

Az est zárásul pedig mind a négy zongorista (egymást váltogatva) a hangszer mögé ült. A ritmusszekciói a két bőgős Egri János és Orbán György, valamint a dobos Lakatos András alkotta.

Shorty Rodgers „Short Stop”-jára improvizáltak negyedórán keresztül.

A közönség hosszasan tapsolt, mire én kikaptam Pocsai Kriszta kezéből a mikrofont, és azzal küldtem haza őket: „Sajnos, több számot már nem ismernek”