JazzMa

Friss Hírek

AMP – 20242024. május 12.

Lemezpolc kritika:
Dresch Mihály - Zea

Dresch Mihály: Zea 2016. november 26., Szentgallay György

dresch-mihaly-quartet-feat-chris-potter-zea.jpg

Dresch Mihály Quartet feat. Chris Potter – Zea (BMC Records)


Dresch Mihály immár közel négy évtizede a magyar zene egyik legérdekesebb egyénisége. A mérnöki pályára készülő Dresch-t fiatalon fertőzte meg Johnny Griffin játéka, és ennek hatására döntött úgy, hogy életét a jazz-nek szenteli. A nyolcvanas években aktívan részt vett a kibontakozó magyar népi free jazz mozgalomban, melynek Szabados György volt a vezetője, és egy olyan, világszinten egyedülálló színteret, hangzást, eszmeiséget dolgoztak ki, melyből sok mai jazz-zenekar is kivirágzott. A Magyar Királyi Udvari Zenekar (röviden Makuz) mellett a Binder Quartet-ben is játszott ez idő alatt, majd 1984-től kezdve saját zenekarokat is szervezett. Egyik leghíresebb albumát, a „Hungarian Bebop”-ot Archie Shepp közreműködésével készítette el.

A Dresch Quartet zenéjét nagyon nehéz, szinte lehetetlen bekategorizálni, de az biztos, hogy a zenészek közti kommunikáció erősen coltrane-i alapokon nyugszik, míg az instrumentáció, a dallam- és hangzásvilág a magyar népzenei kultúrából ered.

A „Zea” című albumot élőben, a Művészetek Palotájában rögzítették 2012 áprilisában. A koncerten sajnos nem tudtam jelen lenni, ellenben néhány hónappal később közvetlen közelről láttam jamelni Drescht és Chris Potter-t egy olyan estén, amit soha életemben nem fogok elfelejteni. A köztük lévő kommunikáció nem pusztán zenei. Szinte érezhető az a baráti kötelék, amit kialakítottak egymás közt az évek során. Ugyanezt az érzést fedeztem fel a „Zea” hallgatása közben is. (Csak zárójelben jegyzem meg, ez a JazzMa.hu 775. lemezkritikája! - A szerk.)

A lemez a „Togo” című Ed Blackwell számmal indul. A lineárisan felépülő kíséretben először szaxofonon előadott ostinato-t hallunk, majd a téma és Dresch fuhunszólója következik (a fuhun egyébként egy Dresch Mihály által feltalált fúvós hangszer, ami a magyar népi furulya és a szaxofon egyfajta kombinációja, és nagyszerű színekkel egészíti ki a kvartett hangzását). Potter ívelt tenorszólóját dallamosan, kommunikatívan kíséri a Lukács-Hock-Baló trió. A tenorszóló után elképesztő cimbalomszóló következik, ezután pedig Dresch és Potter közös improvizációját hallhatjuk, ami fokozatosan ismételgetett figurává, „mantrává” változik. A megkomponált záróepizódot közösen adják elő.

A lemez címadó száma (ami Potter szerzeménye) drámai, némileg bartókos cimbalomszólóval kezdődik. Az általa megágyazott textúrába elementáris erővel hatol be Dresch fuhunja, Potter basszusklarinétja és a teljes ritmusszekció. A lassú tempójú kompozícióra ízléses szólókat játszik a két fúvós.

A kalotaszegi lüktetésre épülő, gyors „Legénye”-sben a ritmusszekció által pörgetett kíséretben Potter és Dresch először free improvizációt játszanak, majd egymást váltva, később ismét együtt fújnak hihetetlen tenorszaxofon „párbajt”. Érdekes, hogy a Dreschre jellemző, kicsit fanyar, népies sound Potter játékában is hallható, a kettejük közti rokon vonás letagadhatatlan.

Ismét lassabb tétel következik. Az „Amott legel” című népdalfeldolgozásban a fúvós párosítás szopránszaxofon és basszusklarinét, ami igazán éteri, különleges hangzást eredményez. Dresch és Potter egymást is kísérik a szólóik alatt, de utánuk Lukács is „kiélheti magát” egy íves cimbalomszólóban. Ezt követően megkomponáltnak ható, valójában improvizált fúvós párbajt hallhatunk, ami a fentebb taglalt összeállításnak és a játék magas minőségének köszönhetően nagyon izgalmas élményt nyújt.

A „Free” című szám ismét Potter munkája. Az Ornette Coleman „Shape of Jazz to Come”-járól és Miles hatvanas évekbeli lemezeiről ismert felfogást, a „time no changes-t” hallhatjuk, amelyben nincs akkordmenet, csupán tempó, és a szólók a tizenkétfokú kromatikus skálára épülnek. Ez a fajta, valamivel kötöttebb free jazz-forma abból a szempontból szerencsés, hogy a kompozíció drive-ját nem töri meg, ugyanakkor nagyfokú dallami szabadságot nyújt a szólistáknak. Szólistából pedig nincs hiány. A fúvósok után Hock és Lukács szólója következik, Baló pedig gyakorlatilag az egész számot végigszólózza melodikus dobolásával. Végül Dresch és Potter teljesen egyedül maradnak, „vitatkoznak”, „megállapodnak”, visszahozzák a ritmusszekciót és a téma reprízével véget vetnek a számnak.

A „Hazafelé” című szám lírikus felfogású. Gyakorlatilag az egész felvétel a két fúvós közös témainterpretációjára és szólójára épül. Itt hallható leginkább a köztük lévő baráti és zenei kapcsolat, ahogy egymás mondatait befejezik, kiegészítik, ahogy egymással kommunikálnak. Kettőjüket Lukács finom cimbalmozással kíséri (itt jegyezném meg: remek ötlet volt Dreschtől, hogy zongora helyett cimbalom tölti be az akkordhangszer szerepét, hiszen Lukács Miklós olyan sajátságos ízt visz bele zenéjükbe, hogy a már eleve teljesen egyedi muzsika még különlegesebbé válik).

A hosszabb lélegzetvételű „Ereszkedő” bőgőostinato-val indul. A folyamatosan felépülő, hármas lüktetésű szám tág dinamikai tartományon mozog: a szólók alatt a lágy piano-kból erőteljes forték lesznek, több helyen megszűnik a kör is. Megkomponált és megkomponáltnak ható improvizált részek váltakoznak, a fúvósok nyaktörő szólót játszanak, a ritmusszekció mindezt érzékenyen „meghangszereli”. A kompozíciót döbbenetesen drámai közös szólózás és Baló gyönyörű dobszólója zárja.

Dresch fuhunja indítja a zárószámot, a „Futás Miska” című darabot. Mint a címből is kiderül, gyors szerzeményről van szó. A fuhunra tenorszaxofon válaszol – itt is hallhatjuk, Potter milyen professzionális szinten sajátította el a magyar népzenei frazírozást. Könyörtelen szólókkal és lendületes témával fejeződik be a lemez.

Dresch Mihály ezúttal is olyan lemezzel ajándékozta meg a hallgatókat, amilyet rajta kívül senki más nem tudott volna elkészíteni. A színpompás hangszerelésű, a népzene és az avantgarde jazz között egyensúlyozó, közös szólókban gazdag albumot mind a „keményvonalas” Dresch-rajongóknak, mind az ő zenéjével ismerkedőknek szívből ajánlom.


Vissza a lemezhez