Provincia - Lamantin, vagy amit akartok – Doctor Lonnie újra „rendelt”
Régi kedvencem Richmond, Virginia szülötte (1940). Megérte oda-vissza ötszáz kilométert utazni Szombathelyre. Még csak annyit, amikor koncert után elmondtam neki, hogy én is orgonálok, azt mondta, "we are family" és kezet fogott velem.
Remélem, a Kéknyúl CD-t nem veszíted el hazáig, Mester!
Méltó felvezetés, a Gayer Mátyás trió és a Dresch Mihály Quartet produkciói után következet a Dr. Lonnie Smith Trio koncertje. A sátor dugig telt, és a nagy alapzajban szinte észrevétlenül, egészen hihetetlenül halkan kezdődött el a mintegy másfél órás varázslat. A doktor orgonatechnikája mellett színpadi jelenléte is lenyűgöző, végig szinte médiumként fókuszálja a jelenlévők figyelmét. Lehetetlen nem rá figyelni még akkor sem, amikor éppen kísér. A zenekar munkáját végig az extremitások jellemezték, nagyon pontos szólók, hatalmas dinamikai végletek, szélsőséges tempóválasztások és persze magasfokú hangszerkezelés. Az együttes legfiatalabb tagja Jamire Williams dobos, aki a legtrendibb New York-i stílusban kísérte a mestert, szépen keverve a jazzdobolást a funkkal és R&B-vel, de drum'n'bass technikáját is megvillantotta egy hosszabb, kifejezetten neki írt szám erejéig. Precíz, pontos, dinamikus dobos, és bár ezen a koncerten a színpad rossz adottságai miatt nem derült ki, de tavaly Szegeden már bebizonyította, hogy rendkívül halk játékra is képes. Hasonlóan izgalmas volt Jonathan Kreisberg gitárjátéka is. Nagyszerű technikával, gyönyörű kerek jazzgitár hanggal játszott, és nem riadt meg a kifejezetten modern, néhol torzított gitárhangzásoktól sem, a zengető és a wah pedál mellett Whammy pedáljával is elég sokat játszott. A két társ kiváló kísérője volt a doktor kifejezetten spirituális, hosszú lélegzetű szólóinak, mindig kellő alázattal és figyelemmel, nagy összhangban dolgozott a zenekar. Lonnie Smith stílusát röviden talán soul-orgonálásnak lehetne nevezni. Egyértelműen a Jimmy Smith-féle iskola követője, ám köszönhetően elsősorban a műsorválasztásnak, a szólói nem a tipikus jazz-orgonálás fordulataitól terheltek. Kevés „pattern”-nel, hosszú kifutású dinamikai történésekkel, ritmikai sűrítéssel-ritkítással, sok spontán játékkal és egymásra reagálással dolgozik. Szólói mindvégig jól követhetőek, hallhatóan éneklés alapúak és nem a matematika szülöttei. A dalok nagyrésze blues, moll-blues vagy egy-két harmóniás körre épülő egyszerű szerzemények voltak, a kivételeket inkább a balladák és egy-egy gospel jelentették. A mintegy 75 perces koncert után a kötelező ráadás darab (szintén blues), a „Play It Back” hangzott el, amit a nagy ováció miatt egy immár lassabb, a közönséget megnyugtató búcsú gospel követett.
Egyetlen percig sem unalmas, változatos és jó színvonalú koncert volt, amit még a nehéz akusztikai körülmények és a hangosítás apró bakijai sem tudtak megzavarni.
A koncert végén kötetlen beszélgetésbe lehetett elegyedni a több mint 70 éves és láthatóan elfáradt mesterrel, aki az autogramosztást és a fotózkodást is végtelen alázattal, belenyugvással, mindenféle allűr nélkül tűrte.
