A vibrafon ifjú mestere az Opus Jazz Clubban
Mi a közös Lionel Hampton, Milt Jackson és Gary Burton esetében? Erre a válasz nem okozna nehézséget egy kvíz műsorban a jazzben kissé is jártas személyeknek. Gary Burton visszavonulása óta talán Stefon Harris, Joel Ross és Warren Wolf lettek a vibrafon legismertebb, legnépszerűbb megszólaltatói. A Down Beat kritikusi listáján az utóbbi három évben Joel Ross végzett az élen, aki a közönségszavazáson tavaly Warren Wolf mögött a második lett.
A Chicago-i Joel Ross (1996) a Blue Note, a világ legismertebb jazz lemez kiadójának a művésze, 2019 óta már négy albuma került kiadásra. Az utolsó, a „nublues” ez év elején jelent meg, amit egy sokállomásos turnén ismerhet meg a közönség élőben.
A lemez quintet formációban került felvételre (plusz egy számban még egy vendég is hallható), de a turnéra már csak négyen indultak el. Sajnos pont az új altszaxofonos csillag, Immanuel Wilkins maradt ki a koncertező csapatból, valamint a dobos személye is változott. Március elején olvastam először a turnéról a Down Beat-ben, ahol megakadt a szemem Budapesten a helyszínek felsorolásánál. Pár hét múlva aztán az is kiderült, hogy Budapesten az Opus Jazz Club lesz a koncert helyszíne április 13-án.
Számomra meglepő módon nem volt telt ház, talán sokan nem kedvelik ezt a hangszert, talán az előadó még kevéssé ismert hazánkban, vagy sokan érdekesebb szombat esti programot találtak maguknak.
Jó negyedórás várakoztatást után megjelentek a fellépők:
Joel Ross – a program szerint vibrafon, de hangja és kinézete alapján marimba
Jeremy Corren – zongora
Kanoa Mendenhall – bőgő
Matheus Jardim – dob (Ahogy már írtam, a lemezen más dobos, Jeremy Dutton játszott.)
Innentől viszont már nem volt megállás, egyhuzamban, megszakítás és megszólalás nélkül lenyomták az első 45 perces szettet, nem is akárhogyan. Volt az előadás első felében egy kis közjáték is. Miután Ross a tíz egy-két perces bevezetővel letette névjegyét, átadta a szóló lehetőségét a zongoristának és elkezdte szerelni a hangszert. Egy idő után rájött, hogy ezzel nem fog gyorsan végezni és odaszólt valamit a zongoristának. Ezt bár hallani nem lehetett, de elég nyilvánvaló volt, hogy a zongoristának kell majd a szerelés alatt helytállni. Ez meg is történt, egy ötletesen játszó zongoristát ismerhettünk meg személyében. Ennek a 6-8 perces intervallumnak azért is volt jelentősége, mivel Joel Ross uralta az előadást mindkét szettben, a játékidő minimum 70%-ában a vibrafon volt a fókuszban. A bőgős az első rész vége felé, a dobos pedig a második részben kapott egy-egy szóló lehetőséget, továbbá a zongorista mutatott be még néhány alkalommal trió produkciót, egyébként pedig a vibrafon uralta az előadást.
A koncert alatt végig egy fogpiszkálót (vagy valami hasonlót) szopogató Ross csak akkor hagyott fel ezzel a szokásával, mikor az első és második rész végén, de még a zene alatt, bemutatta a zenekart. A zene végén pedig szinte futólépésben távoztak a színpadról, de ehhez hozzátartozik, a pódiumon annyi szabad hely sem volt, hogy négyen egymás mellé álljanak.
A második rész valamivel terjedelmesebb, egy óra hosszúságú volt, ezt is egyhuzamban játszották le. A megérdemel taps hatására, némi hezitálás után visszajöttek még egy ráadásra is.
Ne csodálkozzanak, hogy eddig egyetlen szót sem írtam az elhangzott kompozíciókról, mivel erről egy szó sem hangzott el Joel Ross-tól. A koncert a „nublues” című új lemezük bemutatója volt, amit korábban én csak egyszer hallgattam meg, így elég kevéssé ismerem a produkciót (mellesleg az albumon az altszaxofon is fontos szerepet kap). Gondolom ennek a lemeznek az anyagát játszották, összekapcsolva a különböző számokat. Az albumon egyébként tíz kompozíció szerepel, hét közülük Joel Ross szerzeménye, de található rajta két John Coltrane és egy Thelonious Monk darab is. Mindenesetre a Monk féle „Evidence” a lemezhez hasonlóan a műsor vége felé hangzott el mesteri átvezetés után, ami alátámasztja előbbi vélekedésemet.
Két órát hallgatva Joel Ross-t, merem állítani, hogy bármit el tud játszani a hangszerén a legmagasabb színvonalon.
A dobos Matheus Jardim játéka meglepetés volt, nem gondoltam volna, hogy így – nem alárendelten - is lehet kísérni egy másik ütős hangszert.
A zongorista Jeremy Corren nehéz helyzetben volt, hiszen a vibrafon uralta a hangzást, csak rövid időkre kapott lehetőséget, akkor viszont él vele.
Aki kihagyta a koncertet, az sajnálhatja. Ilyen szintű vibrafonost ritkán van lehetőség látni, hallani.
