In memoriam Kőrössy János (1926-2013)

Tegnap későn este Szakcsi Bécitől az alábbi rövid e-mailt kaptam: „SZIA ROBI! MA ELHUNYT KŐRÖSSY JÁNOS BUKARESTBEN! CSAK TUDATOM VELED, HA TUDSZ ÍRNI RÓLA, A JAZZMA OLDALON JÓ LENNE MEGEMLÉKEZNI RÓLA! ÜDV: BÉLA”

Nos, ez a hír különös emóciókat keltett bennem. Egyrészt az ilyenkor szokásos „R.I.P. feeling” (gyengébbek kedvéért R.I.P. = rest in peace = Nyugodj békében!), másrészt előjöttek a Jancsival kapcsolatos több évtizedes emlékeim…

Emlékszem gyerekkoromból (nem ma volt…), Apám kedvenc jazz zongoristája volt a kolozsvári születésű Ianci Korossy. Mivel az 1950-es évek végén és a 60-as évek elején Magyarországon még nem lehetett Kőrössy Jancsi lemezt kapni, Apám kiutazott Pozsonyba (akkor még Csehszlovákia), hogy a Supraphon kiadónál megjelent LP-jét megvegye. Onnantól kezdve viszonylag sűrűn hallottam Jancsi (talán kicsit Erroll Garner-éhez hasonlító) swinges, mégis a hard bop stílusjegyeket magán viselő zongora játékát.

Aztán teltek-múltak az évtizedek és néha-néha hallottam róla Szakcsi Lakatos Bélától, Ablakos Lakatos Dezsőtől (aki másfél évet játszott vele fuvolán egy Atlanta-i szálloda lobbyjában…) és Lakatos Vilitől (Dezső öccsétől, aki az 1970-es években egyenesen jazzklubot szeretett volna nyitni Atlanta-ban, ahol –annak ellenére, hogy ő is zongorista volt- Jancsit szerette volna meghívni „házi zongoristának”).

Aztán újra teltek-múltak az évtizedek és egyszer csak 2001 őszén megcsörrent a telefonom rádiós irodámban. Nagy meglepetésemre Csík Klári (Guszti első felesége volt a vonalban) azt kérdezte tőlem: „Robikám! Nem tudna felugrani hozzám? Itt van nálam Kőrössy Jancsi és szeretne magával beszélni.” Puff neki! Természetesen azonnal kirohantam a Dob utcába, ahol a jóságos öreg bácsi kinézetű Jancsi fogadott és nem tétovázott, hanem egyenesen nekem szegezte a következő kérdést: ”Robikám! (Ehhez hozzá tenném, akkor találkoztam vele először személyesen…) Holnap vissza kell utaznom Atlanta-ba, de november elején újra Pesten leszek. Nem léptetnél fel a „Klasszikus és jazz” sorozatodban?” Mégegyszer puff neki! Honnan tudja néhai Apám kedvenc zongoristája, hogy a számára tök ismeretlen Bartók Rádiós jazzszerkesztőnek (it’s me, you know!) van egy ilyen sorozata? Aztán mondtam neki, nagy örömmel, csak egy baj van, hogy a „Klasszikus és jazz” csak négyhetente kerül megrendezésre és élőadás, ő pedig pont másfél héttel az október végi adás után jön ismét Pestre. A novemberi adás pedig november végén lesz… „Ne törődj vele! Csináljuk meg, mintha kvázi élő lenne és utána játsszd le november végén.” A sorozat addigi 4 éves fennállása alatt ilyen még nem volt, de én is annyira szerettem volna, hogy ez létre jöjjön, hogy mondtam neki, rendben van. Csak egyet tisztázzunk előre, a műsor gázsi kerete (budget) 50.000 (ötvenezer forint). Először nem értette, majd azt mondta: „Never mind Robikám! Ha annyi-annyi. Nagyon szeretnék játszani a Magyar Rádióban. Sőt, tudod mit? Elhozom magammal Nicolas Simion-t, a Németországban élő román szaxofonost is. Ez a bónusz, tőlem neked.” Majd barátsága jeléül nekem adott egy kazettát, melynek mindkét oldalán a saját értelmezésében játszott Beatles feldolgozások voltak. (Milyen jól jött ez aztán a 2007 és 2010 között „folyó” A Beatles és a jazz sorozatomban…)

Fotó: Csányi Attila

És november elején megjelent Nicolas-szal a 6. stúdióban, hogy kipróbálja a zongorát (az elképedt zongorahangolónak elmondta, hogyan hangolja fel a zongorát…) és a terem akusztikáját. Aztán átmentünk a 24. stúdióba, ahol Csányi Attila barátom készített vele interjút. Majd vissza a 6-osba, ahol nem tetszett neki a zongorahangolás, elővett a felöltője zsebéből egy hangolóvillát és saját ízlése szerint újrahangolta. Majd a totál teltházas 6. stúdióban máig felejthetetlen, nagysikerű koncertet adott. Utána pedig felmentünk Klárikához, kinek finom főztjével degeszre ettünk magunkat.

Majd újra hosszú csend, mígnem 2009 tavaszán felhívott Bartha Csaba barátom (a Román Kulturális Intézet igazgatóhelyettese), hogy a „Román-Magyar Jazzmozdony” sorozatában 2009. június 26-án a Kulteában Kőrössy Jancsi fog fellépni kedvenc bukaresti tanítványával Ramona Horvath-tal. Nem mennék-e ki a közvetítő kocsival felvenni a koncertet? Természetesen bent a Rádióban nem nagyon értették, hogy miért olyan fontos a Bartók Rádiónak, hogy legyen újabb Kőrössy felvétele… De mivel én világéletemben egy „jazz warrior” voltam, kiharcoltam… (Azt nem mondtam el nekik, hogy nekem ez emocionálisan fontos…) Jancsi akkor már 82 és fél éves volt. Az egészsége sem volt teljesen OK, ráadásul azokban a napokban kánikula volt Budapesten, így előző este rosszul lett és kórházba kellett vinni, ahol egész éjszaka infúziót adtak neki. Ennek ellenére nagy élmény volt újra hallani őt. A koncert után az előtérben rajongói körében anekdótázott, majd amikor a közvetítő kocsiból behoztam a direkt neki (műszaki igazgatói és Bartók főszerkesztői engedéllyel) készített CD-t, huncut mosollyal a szemében azt mondta: „Robikám! Ezt le ne merd játszani a Bartók Rádióban.”

Akkor láttam utoljára…

A jelegzetes fülcimpára szorított szemüveggel (Fotó: Deseő Csaba)

Koncert után a rajongók körében (Fotó: Deseő Csaba)