A Voice&Guitar duó trió változata, avagy a Micheller Myrtill-Pintér Tibor kettős fergeteges koncertje Kaszás Péter vendégjátékával a Budapest Jazz Clubban 2013. augusztus 21-én
A hosszú hétvégébe belefáradt közönség teljesen megtöltötte a nézőteret tegnap este a BJC-ben, igazolva, hogy ez a formáció meglehetős hírnévre tett szert a pesti koncertéletben. Bátran állíthatom, hogy megérdemelten, mert jómagam számos koncertjükön voltam már jelen, legutóbb éppen itt, a BJC-ben július 16-án, amikor szintén egy régi zenészbarátjuk – a zongorista Révész Richárd – szerepelt a Voice&Guitar vendégeként.
Micheller Myrtill nevével egy Garay Attilával készített interjú kapcsán találkoztam először, amely a rövidéletű (mindössze másfél évet élt…) jazz szaklap, a MaJazz (ezt tekintjük a jazzma.hu elődjének) 1996 áprilisi számában jelent meg. Ott egy fotón is szerepelt mesterével, a kép aláírásából kiderült, hogy Attila kedvenc tanítványa volt. Hogy művészetével mikor és hol találkoztam először, erre már nem emlékszem, hiszen olyan sokféle – divatos mai szóval élve – projektben szerepelt az azóta eltelt közel két évtizedben, hogy képtelen vagyok felidézni. Énekelt kisegyüttessel, nagyzenekarral, volt még háziasszony is a BJC-ben a Gramofon-díjak átadásakor. (+Tavaly a Jávori Vilmos Jazz Dob Versenyen.) Jelenleg két formációban élvezhetjük énekét: a Voice&Guitar duóban és a Swinguistique zenekarban. Büszke vagyok, hogy két CD-jéről: a dupla „Randevú/Rendez-vous”-ról és a „True Colors”-ról két lapban is írhattam elismerő kritikákat. Már legkorábbi fellépésein is nagyon tetszett varázsos egyénisége, a közönséggel való könnyed kommunikációja, remek szövegmondása, szép énekhangja és kitűnő nyelvismerete: anyanyelve mellett elsősorban angolul és franciául, de néha spanyol vagy portugál nyelven is énekel. Ami ugyancsak egészen kivételes a hazai gyakorlatban Myrtill sokirányú- az ú.n. könnyűzene valamennyi stílusirányzatára nyitott érdeklődése. A dalirodalom minden spektrumában otthonosan mozog, legyen az jazz, blues, funky, soul, pop, rock, latin, R&B, gipsy swing, musical betétdal, francia sanzon vagy régi magyar sláger is („Fontos, hogy a jazz műfaj közelében maradjak, mert igazán itt van lehetőségem kihasználni a kreativitásomat.” – nyilatkozta nemrégiben egy interjúban.) Nem is beszélve arról, hogy éppen a legsikeresebb formációban – egy szál gitár kíséretével – mekkora teljesítmény az, amikor két embernek kell két órán át lekötni a hallgatóság figyelmét, mégpedig úgy, hogy a hangulat, a lelkesedés egyre intenzívebb legyen. S hogy a repertoárjuk milyen hatalmas, felírtam a számok címeit pl. tavaly novemberben, amikor két héten belül kétszer láttam őket, nos legfeljebb az előadott dalok egyötöde (!) volt azonos. De nem is csoda, hiszen csak ha az eddig megjelent hét lemezalbumán szereplő dalokat számítom, az is kitesz vagy százat, repertoárja pedig még ezt is messze meghaladja. Páratlan humorérzéke konferálásaiban, de előadásában is megnyilvánul, remek atmoszférát tud teremteni pillanatok alatt, ami a show első percétől az utolsóig tart. Tud érzelmes (de sohasem érzelgős), sőt érzéki is lenni, de pontosan tudja, hogy hol a határ. Azoknak a nagyasszonyoknak a világát (is) megidézi, akik a daléneklés soha vissza nem térő korszakát képviselték. A nemes szórakoztatás hazai pályán utolérhetetlen mestere.
Ami Tibort illeti, ő egyformán remekül játszik, akár a duóban, akár a Swinguistique-ben muzsikál, de még Tátrai Tibor („Tibusz”) Tátrai Trend nevű kvartettjében is mesteri produkciót nyújt. Egészen különutas a hazai jazzszínpadon lévő, nem csekély számú gitáros között. Sokszor viccelődnek vele, mert nem járt a jazzakadémiára, de erről Tordy Géza szokott eszembe jutni, aki nem végzett főiskolát, mégis a legnagyobb színészeink közé tartozik.
Mivel vendégművész is akadt, ezúttal a kiváló dobos, Kaszás Péter személyében, most róla is pár szót. Péter már 2009 óta Al DiMeola csapatában játszik és járja a világot. Még nagyobb szó, hogy mindenféle ajánlók nélkül egyszerűen remek játékával keltette fel a híres gitárművész figyelmét, amikor Al egy Horgas Eszterrel közös projektben játszott. Szenzitív, főként seprőt használó dobjátéka, mindenféle ritmusketyeréi (beleértve a cajon használatát is) eszményi kíséretet jelentettek a Hang&Gitár duójához.
És akkor már a tegnapi koncertnél is vagyunk. Mint említettem nagy öröm volt végre egy teltházas koncert, egészen más hangulatot jelent nemcsak a művészek, de a közönség számára is, hiszen ki szeret egy üres nézőtéren ülni? Talán emiatt is, a nyári (Summer Special-nek elkeresztelt), a könnyedebb szórakoztatás jegyében zajló műsorban főleg ritmusos funky számok kerültek sorra, még Myrtill is megjegyezte, amikor a ráadás számokban is ilyen dalokat kért a közönség: „nehogy funky-mérgezést kapjatok”… Jellemző a nagy sikerre, hogy legalább a számok fele vastapsot kapott. Egymás után sorjáztak a jobbnál jobb dalok, összesen vagy húsz, ha jól számoltam kilenc az első és tizenegy a második szettben. (Utóbbiban a két ráadás szám is szerepel.) Szó szerint alig akarta a közönség elengedni őket és ez szemlátomást igen jólesett a három művésznek is. Persze a pop világában jómagam nem vagyok annyira járatos, hogy kapásból megfejtsem az előadott műveket, de nem is ez a lényeg. Azért az olyan nagy slágereket, mint a „Wake Me Up (Before You Go-Go)”, az „I Feel Good”, vagy a „Give Me Love” (ebben még a közönséget is sikerült megénekeltetni) vagy a gyönyörű ballada, az „A Woman’s Way”, még én is ismerem, de hagy említsem a jazz világából ismert darabokat. Nagyon hatásosan, Tibor hangszerelésében adták elő Paul Desmond kompozícióját, a „Take Five”-ot, a Dave Brubeck Quartet világsikert aratott számát. A „Sway” című sláger, ifjúkorom kedvenc melódiája volt, (Szól a mexikói karnevál… címmel magyar szövege is van), amely időközben jazz standarddé avanzsált, még Brad Mehldau is repertoárjára vette. A sok latin ritmusú dal között hallhattuk Antonio Carlos Jobim „One Note Samba”-ját is, de a – minden jazzénekes által favorizált – „Devil May Care” is elhangzott. Természetes, hogy Myrtill lemezeiről ismert dallamokkal is találkozhattunk, ilyen volt a „True Colors” (ami egyben egyik albumának címadója), vagy a „La Belle Dame Sans Regret” (Sting-Dominic Miller), ami tegnap este az egyetlen francia nyelvű dal volt. (Két Brüsszelben élő unokám nagy bánatára. De olvasóimnak is tudniuk kell, hogy a franciás repertoár inkább a Swinguistique műsorán szerepel.) Igazi meglepetés volt, amikor két Kaszás Péter szerzeményt is hallhattunk. Kiderült, hogy 2005-ben a Yamaha dalversenyt ő nyerte. Az „I Wanna Run to You” című számánál a zongora mellé ült és kísérte Myrtill énekét. Mindig meglep, hogy Myrtill milyen remekül scattel, amit sok hazai énekesnő erőltet, miközben ez olyan adottság, ami olykor még egyébként kiváló énekeseknek sem megy. Nos, neki ez nem gond. Különben is a leggyorsabb számokban is világos, hibátlan szövegmondása az olyan – mára már csaknem elfeledett énekeseket idéz fel, mint Annie Ross vagy Jon Hendricks voltak, akik egy Dave Lambert nevű úrral együtt a legremekebb nagyzenekari hangszerelésekben elhangzott hangszerszólókra írtak szöveges imitációkat! (Miss Ross énekelte a trombitaszólamot, Mr. Hendricks pedig a tenorszaxofont.)
Írásművek, sőt festmények készítésénél szokták azt mondani, hogy nem lehet befejezni, csak abbahagyni, most én is erre hivatkozom. Órákig lehetne elemezni ezt a nagyszerű művészetet, de az olvasónak is véges a türelme. Ezúttal is csak azt tudom mondani, amit mindig: az élő zenét semmi sem pótolja. Véget ért a hosszú, forró nyár, tessék koncertekre járni, nem pedig az én tudósításaimat olvasni. Előreláthatólag a Voice&Guitar duó gyakori vendége lesz a BJC-nek. Én biztosan gyakran ott leszek!
Fotó: Ale Attila
