A DUÓZÁS MŰVÉSZETE, AVAGY LEE KONITZ VARÁZSLATOS KONCERTJE A BUDAPEST JAZZ CLUBBAN 2013. NOVEMBER 26-ÁN SZÖVEG: MÁRTON ATTILA FOTÓK: SOMOGYVÁRI PÉTER

Azon kevesek egyike, akik még a jazz legfényesebb korszakából maradtak közöttünk, a cool egyik apostola és a legendás idők élő – és mindmáig hihetetlen aktivitásáról ismert – tanúja: az altszaxofonos Lee Konitz. Tegnap este teltház és értő közönség előtt adott feledhetetlen koncertet. Az elmúlt pár évben csak (az akkor) 80 éves Jim Hall és (az akkor) 84 éves Sonny Rollins képviselték ezt a „nagy generációt”, de ebben a vonatkozásban „lekörözte” őket (az egy hónappal ezelőtt már) 86 éves Lee Konitz. Igazi világsztár, tehát nem azok sorába tartozik, akikről csak Budapesten hiszik, (vagy olykor „porhintik”), hogy mekkora sztárok. Akik csak kicsit is kapcsolatba kerültek ezzel a műfajjal, az ő tevékenységével biztosan találkoztak…

Persze nem a kor a fontos, hanem a produkció. Elmondhatjuk azonban, hogy mindhárom említett művész még képes volt tudása legjavát nyújtani, tehát tényleg nemcsak a „nagy név” jelentette a húzóerőt a közönség számára. Hármuk közül ketten: Hall és Rollins először játszottak magyar színpadon, de Konitz immáron ötödik alkalommal tisztelt meg bennünket. Sőt – bár ez itt nem a reklám helye – januárban a szokásos évi Jazz Showcase zárókoncertjén január 16-án este a MüPa Fesztivál Színházban kvartett felállásban láthatjuk újra.

Konitz – ahogyan az újabb kiadású angol és amerikai jazzlexikonok írják – megosztja idejét New York és Köln között. (Hogy mennyire így van – Kölnből jött /igaz, hogy közben a bécsi Porgy and Bess-ben is játszott/ és Pestről New Yorkba repült).  Valóban régóta él a Rajna parti városban német feleségével Gundula-val, aki egyben menedzsere is. (Hirtelen két ilyen jazzsztárról tudnék említést tenni, akiknek „az asszony” volt a menedzserük: Sonny Rollins és Art Pepper.) A mai napig annyira aktív részese mindkét kontinens jazzéletének, hogy még a fiatal- vagy a középgeneráció jeles képviselői sem nagyon körözik le. Különböző formációkkal koncertezik és lemezalbumainak se szeri, se száma.

A tegnapi koncerttel kapcsolatban is pár hónapja még trióról volt szó, végül duó lett, mégpedig egy fiatal amerikai zongoraművésszel: Dan Tepfer-rel (1982). Szándékosan nevezem zongoraművésznek, fantasztikus teljesítménye miatt. Méltó társa volt Konitz-nak, amit szólói alatt az altós arckifejezése is tükrözött… A tegnapi koncert (is) meggyőzően igazolta, hogy sem az előadóművészek száma, sem pedig kora nem befolyásolja egy zenei produkció minőségét. Azért Lee nem mindenkivel „áll össze”. Duó felállásain (amelyeket lemezeken is megörökítettek) olyan zongoristák játszottak, mint Michel Petrucciani, Martial Solal vagy Harold Danko, de a nagyobb formációkat Brad Mehldau, Paul Bley, Dick Katz és Bill Evans neve fémjelzi. A gitárosok közül pedig Jim Hall vagy John Abercrombie is azt igazolja, hogy Lee mindig az intellektuális jazzt képviselte. De professzoros külseje, csillogó szemüvege mögüli vesébelátó tekintete is erre enged következtetni.

Magyar vonatkozású a Trio Midnight-tal való együttműködése 1999-2000-ben. (Nyilván az sem véletlen, hogy Oláh Kálmán személyében is az intellektuális vonalra talált rá.) Két albumon játszik: az „On Track” és egy belgiumi fesztiválon rögzített „Trio Midnight Meets Lee Konitz – Live at Dinant Jazz Nights” című CD-jükön. Szélesebb körben ismeretes persze Zoller Attilával való kapcsolata, lemezfelvétele. És még valami: 1969-es „Peacemeal” című kvintett-albumán három tételt is eljátszott Bartók Mikrokozmoszából…

Konitz – különösen az utóbbi évtizedek során készített lemezeinek ismeretében elmondható, hogy érdekes módon a korongok zenei anyagának nagy részén a „Nagy Amerikai Daloskönyv” közismert standardjait „konitzosította”, s csak hébe-hóba játszott saját (vagy az éppen aktuális formáció más tagjainak) kompozícióit. De persze nála aztán tényleg tettenérhető az, hogy a jazzben nem a „mi”, hanem a „hogyan” a lényeg: az említett songbook leginkább lerágott dalaiból is zenei katedrálist épít. A koncerten így nyolc standard, két saját szerzemény, egy Bach-blokk (ez csak Dan Tepfer előadásában) és a ráadásnak minősülő kötetlen improvizáció hangzott el, összesen kb. két órában, ami nem akármilyen teljesítmény két zenésztől, akik közül az egyik 86. Még azt is el kell mondanom, hogy – mint a Jim Hall Trio koncertjén – ezúttal sem volt semmi erősítő, egyetlen mikrofon sem, még Kontitz szellemes konferálását is feszült figyelemmel kellett kísérnünk. Persze, ez így volt tökéletes!

Az első félidő örökzöldjei sorrendben a „Stella by Starlight”, a „Just Friends”, az „All the Things You Are”, a „Body and Soul” és a „Cherokee” voltak. A második szettben két saját kompozíciót az „Out of Nowhere”, az „Alone Together”, és a „Goldberg variációk” (csak zongora) követte, ezután jött a „Skylark” és végül a ráadás-impro. Olyan szájtátva hallgattuk a semmivel össze nem téveszthető Konitz-soundot és a zongorista artisztikus játékát, hogy csak a számok végén csattant fel a tapsvihar: senki sem merte a hangszeres szólók után tapsokkal zavarni a produkció áhítatát. Ez az intim zene már csak a dolog természetéből is adódott, hiszen két hangszer lévén számos esetben csak az egyik játszott, volt persze „felelgetés” is, (egy sort a szaxofon, egyet a zongora játszott), olykor az egyik improvizációit a másik „leutánozta”, ily módon a humor sem hiányzott. Fantasztikusan érdekes volt Konitz, majd Tepfer scat-elése akár külön-külön, akár felelgetve, úgy improvizálva hangjukkal, mint egy hangszerrel.  Az „Alone Together” első hangjától, (amit Konitz adott meg a közönség számára), a szám végéig ezt a hangot kellett tartanunk (amit a jelenlévők szépen teljesítettek is). Nos, ezen hangfüggöny fölött ment a csodás improvizáció mindkét hangszeren, ami tényleg varázsos hangulatot teremtett a remek standard eljátszásához. A zongorista olykor a húrok lefogásával, pengetésével különleges (néha a cimbalom hangzására emlékeztető) effektusokat produkált, ami nagyban színesítette a produkciót. A saját kompozíciók gyönyörű melódiák voltak, a második legfeljebb öt percig tartott, ennél tulajdonképpen csak a téma hangzott el, de az aztán felejthetetlen volt. Mindkét számban gyakorlatilag uniszónóban játszott a két hangszer. A Bach interpretáció Oláh Kálcsi hasonló projektjét juttatta az eszembe. (Konitz, a szám felkonferálásakor – élénk derültséget kiváltva – közölte, hogy nem Whoopi Goldberg variációiról van szó…)

Hiányoltam a „szakma” képviselőinek jelenlétét, egyedül Ávéd Jánossal találkoztam, aki viszont szemlátomást nagyon értékelte, amit látott-hallgatott. Tudom, hogy sok zenész játszik, hiszen ebből (is) élnek, de azt már alig tudom elképzelni, hogy akár egy-két százra tehető pesti zenésztársadalom minden tagja munkában volt ezen a kedd estén. Nos, ők lemaradtak valami pótolhatatlan élményről. Miért is? Mert az élőzenét semmilyen technikai pótszer nem helyettesítheti!