Ismét vérbő amerikai jazz magyar színpadon, avagy a Jerry Bergonzi Quartet koncertje a Budapest Jazz Clubban 2014. február 28-án Szöveg: Márton Attila Fotók: Somogyvári Péter

Amikor január első napjainak valamelyikén kezembe vettem a BJC kéthavi programját, már a címlapon is láthattam, hogy a következő hónap utolsó napján ismét „nagyágyú” érkezik hozzánk. Nem mondom, hogy Jerry Bergonzi neve azonnal beugrott, de a róla közölt életrajzi adatokat elolvasva már világosabb lett a kép és arra is emlékeztem, hogy gyűjteményemben néhány Concord CD-n a viszonylag késői Dave Brubeck Quartetben is ő a fúvós szólista, mégpedig tenorszaxofonon. Otthon aztán az összes jazzlexikonban megtaláltam, hiszen Jerry is régi motoros, meglehetősen gazdag (jazz)múlt áll mögötte. Szóval nagy várakozással tekintettem koncertje elé és nem is csalódtam azzal a nagyszámú jazzbaráttal együtt, akik zsúfolásig megtöltötték a Hollán Ernő utcai jazz szentélyt.

Azt azért bátran elmondhatjuk, hogy a műfaj több mint száz évre visszatekintő történetében már olyan mennyiségű nagyformátumú zenész működött, hogy ember legyen a talpán, aki képes mindenkiről tudni. Ráadásul (de hál’ Istennek) a jazz elterjedésével Amerikán kívül is kiemelkedő művészeket ismert meg a világ, és akár csak a hazai jazzélet követése sem könnyű ma már. Jerry Bergonzi neve aligha mondható ismertnek a Duna partján, nem is beszélve az együttes további tagjairól, akik a nemzetközi jazzvilág ifjabb képviselői: Carl Winther zongorán, Dave Santoro bőgőn és Andrea Michelutti a dobokon. (Félreértések elkerülésére: az Andrea név az olasz nyelvben az András, tehát nem női dobosról van szó. Mint tőle magától megtudtam a koncert után, ő még csak nem is Amerikában született olasz, ezért is van „echte” olasz neve: Udinében látta meg a napvilágot.)

Jerry Bergonzi (1947) viszont egyike annak a rengeteg olasz-amerikainak, akik már az Újvilágban születtek, de családjuk még tartotta a tradíciókat, a családban és a rokonokkal, barátokkal olaszul beszéltek és egész városnegyedeket töltöttek meg honfitársaikkal együtt. Csak néhány nagy név azok közül, akiknek azért a jazzhez is volt némi közük: számos énekes, így Frank Sinatra, Tony Bennett, Perry Como, Dean Martin, aztán Louis Prima, aki már a swingkorszakban is jólismert énekes-trombitás volt. De hosszasan sorolhatnánk, hiszen az olaszok többsége „gyárilag” muzikális. Azt viszont Bergonzi mester mondta, hogy az ő családjuk /apja Pármából, anyja Nápolyból származott/ „kakukktojás”, mert annyira amerikai akart lenni, hogy ők otthon is angolul beszéltek és ő maga nem is tanult meg olaszul.

Hősünk Bostonban született két évvel a háború után és már kisiskolás korában végig próbálta a nádfúvósokat (8 évesen klarinét, 12 évesen altszaxofon), de 14 éves korától a tenornál horgonyzott le, emellett ügyesen zongorázott és dobolt is, sőt a rock korszak beköszöntével még elektromos basszusgitáron is játszott. 25 évesen ment New Yorkba, ahol a trombitás Tom Harrell-lel játszott, majd egy évvel később Dave Brubeck fia, Darius (aki már Bostonban is hallotta őt játszani Charlie Mariano-nál és Roy Haynes-nél – utóbbinál George Adams-ot helyettesítette) a Two Generations of Brubeck nevű együttesbe invitálta. Ez nem volt rossz indítás egy „vidéki fickó” számára, mint egy interjúban mondta. Számos együttesben játszott hosszú pályája során, részben, mint „leader”, másrészt mint „sideman”. (Remélem nyelvújítóink megbocsátják nekem az angol szavak használatát…) Utóbbiak közül természetesen az a nyolc év (1973 és 81 között) volt a legfontosabb, amit Dave Brubeck különböző felállású együtteseiben töltött., de vendégszólista volt Joey Calderazzo-nál, Bennie Wallace-nál és Hal Galper-nél is. Saját együttesei közül egy kvartett, a Con Brio és egy trió, a Gargonz a leghíresebbek. saját neve alatt „futott” kvartettjében pedig olyan nagy nevek szerepeltek, mint Adam Nussbaum, Mulgrew Miller vagy Mike Stern. Amikor a „Brubeck-korszak” után visszatért Bostonba, rövid ideig saját lemezkiadót is működtetett, amelynél egy olyan szenzációs lemezt készített, amin – kihasználva azt, hogy jól zongorázott és dobolt is – többszörös felvétel segítségével mindhárom hangszeren ő játszott. Németországban megjelent négykötetes elméleti munkája az „Inside Improvisation”, ismertté tette a nevét a zenei képzésben is.

Jómagam már 1976-ban, a Down Beat magazinban találkoztam először Bergonzi nevével egy érdekes cikkben, ami csak az ő tevékenységét, művészetét elemezte. „Az a fajta zenész, aki Coltrane-t tanulmányozza, elsősorban inspirációt keresve abban.” Bergonzi pedig azt mondta a cikk szerzőjének: „remélem az olvasók nem gondolják azt, hogy én Coltrane-t utánzom.” Játékát a „Paper Moon” című Brubeck albumon hallottam először a 80-as évek elején, amelyen éppen az tűnt fel, hogy Coltrane után egyetlen komoly tenoros – így ő sem – kerülheti el a Mester hatását. De ez nekem akkor is, tegnap este is nagyon tetszett. Addig nincs baj, amíg egy tenoros Trane művészetében talál inspirációt… A lemez jó példa arra is, hogy miképpen lehet olyan lerágott standardeket újjávarázsolni, mint az album címadója, vagy a többi szám (St. Louis Blues, I Hear a Rhapsody stb.) csak kell hozzá egy Dave Brubeck, no meg egy Jerry Bergonzi. Nekem egyébként Paul Desmond után (aki persze alto-s volt), magasan Bergonzi tetszett a legjobban a későbbi Brubeck Quartet-ekben.

Bergonzi-ról azt is tudni kell, hogy remek komponista, az utóbbi években megjelent lemezalbumain és ennek megfelelően koncertjein is szinte teljesen saját szerzeményeit játssza. Két új CD-jét szereztem be tegnap este, az összesen 18 számból egy akad (I’ve Got a Crush on You), amit nem ő jegyez. Másik érdekesség: vonzódása az ezoterikus, okkult világhoz, amit a lemezeken olvasható címek is tükröznek: „Oziris”, „Seventh Ray”, „Convergence”, „Silent Flying”  stb.  A tegnapi koncerten is az előadott tíz darabból az utolsó és a ráadás szám volt „hozott anyag”, nyolc saját kompozíció hangzott el köztük Buddha tiszteletére komponált darab, közeli barátjának, a dobos, Adam Nussbaum-nak dedikált szám, a Szíriusz /Nagy Kutya csillagkép/-nek szentelt szerzemény, és olyan címek, mint a „Venue”, a „Stretch”, a „Fifth Ray” és az „Obama” (igen, az amerikai elnökről van szó). Az Ötödik sugár és a korábban említett Hetedik sugár annyi magyarázatot érdemel, hogy ezek az isteni erényekre vonatkozó angyali erők, magam is csak az internet jóvoltából tájékozódtam erről e sorok írása előtt. (Az Ötödik vagy Zöld Sugár a gyógyítás, az igazság, a bőség és a tudomány energiáit testesíti meg, a főangyalok közül pedig Rafael arkangyal képviseli.) Egy kicsit ismertebb terepre kerültünk a koncert legvégén, amikor Coltrane korai (Prestige) korszakából a „Trane’s Slow Blues”, majd a vastaps után a közkedvelt standard, Cole Porter „You’d Be So Nice to Come Home to” című száma hangzott el.

Jerry Bergonzi játékmódját és soundját úgy lehetne meghatározni, mint a legnagyobb tenorosok művészetének szintézisét. A jazzirodalom is legalább 6-8 nagy tenorsztárt sorol fel azok között, akik hatással voltak rá, mindenekelőtt Coltrane és Rollins nevét említve, majd Wayne Shorter, Joe Henderson, Dexter Gordon és Hank Mobley folytatják a sort. Egy kiváló, rutinos öreg róka, ereje teljében, nem stílusteremtő művész, aki egy rögös, de általa választott úton halad: magába olvasztva elődei és kortársai minden vívmányát. Ami a hangzásvilágát illeti erőteljes, határozott, olykor szinte keménynek és/vagy nyersnek nevezhető sound, laza előadásmód, ötletekkel teli kivitelezés. Mint zenekarvezető kontroll alatt tartotta az egész produkciót, a partnereket, de még a közönséget is szellemes konferálásával. Társai is megérdemelnek minden elismerést: briliáns zongoraszólók, első osztályú ritmuskíséret (gyönyörű bőgőszólókkal és remek dobszólókkal fűszerezve).  A nagy létszámú és lelkes közönség soraiban külön öröm volt a „szakma” olyan képviselőit felfedezni, mint Ávéd János, Tóth Viktor, Dennert Árpád, Juhász Attila, Bágyi Balázs és Oláh Szabolcs (már együtt is van egy all-star group). De ott volt például két „jazzpapa” is: Bolla Gábor és Juhász Márton édesapja, valamint minden kiemelkedő koncert állandó látogatója, Ráduly Misi. Úgy látszik, hogy ők is osztják régi szlogenemet: „Az élőzenét semmi sem pótolja.”