NEMZETKÖZI JAZZEXPRESSZ, AVAGY KÉT KONTINENS TALÁLKOZÓJA A RADOVAN TARISKA QUARTET KONCERTJÉN 2014. ÁPRILIS 11-ÉN AZ OPUS JAZZ CLUBBAN SZÖVEG: MÁRTON ATTILA FOTÓK: SOMOGYVÁRI PÉTER
Még csak egy hét telt el azóta, hogy az Opusban a nemzetközi jazz jólismert képviselőinek részvételével öt koncerten át tartó jazztavaszt élvezhettünk és máris újabb nagy nevek vonzották a műfaj rajongóit a Mátyás utcai zenepalotába. Radovan Tariska szlovák altszaxofonos nevét talán még kevesen ismerik nálunk, de ez csak azt bizonyítja, hogy sokszor élünk a nagy nevek bűvöletében és nem vesszük észre azokat a fantasztikus tehetségeket, akik hazánkban vagy a közvetlen környezetünkben világszínvonalú művészetet produkálnak. Tény, hogy a vele érkezett trió már sokkal ismertebb mifelénk, hiszen többször is felléptek nálunk. Ráadásul az ifjú szlovákiai magyar dobos, Hodek Dávid jóformán a magyar jazzelit tagja, oly’ sokszor lépett már fel magyar zenészekkel, Tóth Viktor Tercettjében, vagy Sárik Péter és mások társaságában. De éppen erről a felállásról, amit tegnap láttunk-hallottunk (Benito Gonzalez a zongoránál, Essiet Okon Essiet a bőgőnél és Hodek Dávid a dobokon) már magam is beszámolhattam e hasábokon egy tavaly nyári koncertjük kapcsán.
Közel egy éve a BJC színpadán játszott az említett trió, színvonalas koncertet adva, de a tegnap este messze túlszárnyalta azt. Ennek egyáltalán nemcsak az volt oka, hogy – legalábbis számomra – egy jazzkoncertet mindig nagyon „feldob” egy-két fúvós (nem véletlenül a legsikeresebb formáció a modern jazzben a kvartett vagy a kvintett), de a trió is időközben hihetetlenül összecsiszolódott, vagy csak tegnap voltak csúcsformában, ki tudja. Azért valószínűleg van benne valami, hogy számos együtt lebonyolított koncertkörút, azaz sok-sok együttes játék hozzájárult ahhoz, hogy egymás minden gondolatát ismerve szédületes produkcióval lepjenek meg. (Tegnapi fellépésük előtt Brünnben (Brno), Pozsonyban (Bratislava) és Érsekújváron (Nové Zámky) léptek „pályára”. De az is sokatmondó, hogy tavaly a budapesti és pécsi fellépésük között három erdélyi városban adtak koncertet. Számomra rendkívül szimpatikus az, hogy ilyen nagyformátumú jazzmuzsikusok nem viszolyogtak attól, hogy fellépjenek nemcsak Kolozsváron, de például Székelyudvarhelyen is!
Aki idáig eljutott az olvasásban, annak elmondom, hogy az Opus januártól indította a Take the MOL Train elnevezésű sorozatát (ennek keretében került sorra a tegnapi jazzest is), amely Billy Strayhorn-nak a Duke Ellington zenekar számára írt világhírű standardjétől (Take the A Train) kölcsönözte a nevét, az alcíme pedig így hangzik: „Jazzvonat Európába”. Tegnap tényleg nemzetközi expresszvonaton ülhettünk, már csak azért is, mert lehengerlő, többnyire gyors számok sorjáztak elképesztő fantáziával kivitelezve.
A két fekete amerikai jazzművész származása jól illusztrálja az Újvilág embertani kavalkádját: Gonzalez venezuelai eredetű, Essiet pedig Amerikában látta meg a napvilágot, de szülei Nigériából vándoroltak be az Egyesült Államokba. Mindketten meglehetős rangot vívtak ki a jazz világában, Gonzalez a legnagyobbak együtteseiben játszott már Jackie McLean-től Kenny Garrett-ig. Mint Bognár Tamás (Bogi) felvezetőjében találóan megjegyezte, a leghosszabb időt (mintegy hét évet) bírt ki Garrett-nél. Legutóbb a „Seeds from the Underground” című Garrett CD-n is ő ült a zongoránál, és amikor a Pécsett a Kodály Központban, majd másnap a BJC-ben ennek az albumnak a bemutató koncertje volt, Gonzalez édesanyja halála miatt játszott Vernell Brown, Jr. az ő posztján.
Essiet sem akárki: Art Blakey-nél (ő volt a Jazz Messengers utolsó bőgőse), Bobby Watson-nál és Freddie Hubbard-nál szerzett hírnevet, de szabadúszóként is fényes partnereinek névsora: Jackie McLean, Cedar Walton, Benny Golson, Kenny Barron, Louis Hayes, Kenny Garrett, Jacky Terrasson, és még olyan énekesek is, mint Kevin Mahogeny vagy Kurt Elling…
Tariskával most találkoztam először, de már ismertem Dávid első (még 2009-es The First! című) lemezéről. Kiváló altszaxofonos a Garrett-iskolából, de ez egyáltalán nem baj. Szenvedélyes, vehemens játéka tényleg magával ragadó, de mindenkor kontrollált (zeneileg és előadói szempontból is) és még az együttes vezetésében is figyelemreméltóan aktív. Ugyanakkor minden tagnak óriási teret engedett tudása bemutatására, hiszen nemcsak terjedelmes hangszerszólókra volt lehetőségük, de például a téma bemutatása, illetve saját szólói után még a színpadról is levonult és átadta a terepet a briliáns triónak. A két amerikairól már beszéltem, Dávidra pedig az a kitétel érvényes, hogy „nem kell bemutatni a hazai jazzrajongó-tábornak”. Elég idézni a BMC műsorfüzetét, amivel maximálisan egyetértek, mivel nem üres szlogen: „A pár éve csodagyerekként berobbant Hodek Dávid dobos pályafutását latolgatva csak osztani lehet a szakma véleményét: a még mindig csak 16 éves muzsikus előtt briliáns jövő áll.” (Itt jut szembe, hogy a 2012-es Jazz Showcase műsorában láttunk egy másik szlovákiai magyar jazz fenomént, az ugyancsak tinédzser Andreas Várady rimaszombati gitárost. (Csak zárójelen belüli zárójelben mesélem el Nejked Attila, hogy Andreas két és fél éve Németországban él szüleivel… Előtte pedig fél évet éltek Írországban! – A szerk.) Szóval vegyük észre a közeli gyöngyszemeket is!)
Tudni kell, hogy ez a projekt a „Folklore to Jazz” nevet viselte és a műsorfüzet, valamint Bogi felkonferálása szerint is a művészek „szlovák népdalokat formálnak át vérbő, sodró lendületű jazzé”. Népi dallamokat egyik-másik szám elején valóban véltünk felfedezni (tatabányai barátainkkal /Szabó Laci, Fazekas Sanyi stb./ együtt), amint ezt a szünetben meg is beszéltük, de ennél a négyesnél főleg a sodró lendületű jazz dominált és egyáltalán nem az utóbbi időben nálunk kicsit túlburjánzott „etno”. (Ezt a nézetemet azért sokan osztják.) A számok konferálása elmaradt, de ez tényleg nem is volt lényeges. Dávid a szünetben felírta nekem az első szett négy címét, illetve csak hármat. Az első, a kifejezetten népdal témával indult „Dvor” volt (az oroszból még emlékszem, hogy udvart jelent), másodikként egy Gonzalez szerzemény hangzott el „B Man” címen, de Dávid szerint nem is azt játszották, a harmadik is népi dallammal indult, finom zongorakísérettel és seprővel a dobon, „Co to za vesele” címmel (az utolsó szó szerintem a tavaszt jelenti) és a negyedik már számunkra „érthetőbb” névre hallgatott: „Red Apple” (piros alma), ami a cím alapján akár népdal is lehetett… A második szett első darabja Essiett szerzeménye volt, majd egy véget nem érő, de annál élvezetesebb (közel félórás) darab következett, amivel már véget is ért a csaknem három órás élmény, amit csak a rövid szünet szakított meg. A közönség is érezte, hogy mindent megkapott és a nagy siker dacára nem akartak még egy minden áron való nyúlfarknyi ráadást, hiszen ez így volt kerek egész.
Azért pár szót a hangszeres „kivitelezésről”. Dávid elképesztően érett, fantasztikusan szenzitív dobjátékát már oly’ sokszor elemeztük. Nem véletlenül alkalmazza őt bármelyik „leader” a zenekarában. Én már láttam őt sokféle felállásban, de mindenütt az együttes motorja, „jó szelleme” volt. Különösen érdekes volt tegnap néhány olyan részlet, amikor a „szlovák térfélen” volt a labda, azaz csak az altszaxofon és a dob folytatott „párbeszédet”.
A nagybőgős Essiet, a „kalapos király”, termete okán is nagy bőgős, de játéka révén is a legnagyobbak között a helye. Már tavaly is megcsodáltam perkusszív játékát, amikor mindkét kezével penget és egyidejűleg a behemót hangszeren is dobol, olykor még mindezek közben tapsol is. Ezeket aztán variálta is, tehát „hagyományosan” bőgőzött, de egyúttal dobolt is a hangszer testén, de olyat is csinált, hogy a húrfeszítő alatti rövid húrokon játszott, sőt az odaszerelt mikrofonba „énekelt”. A perkusszív játék átragadt a többiekre is, volt olyan attrakció, amikor a dob mellett a bőgő és a zongora is szinte ütőhangszerként szerepelt és mindez nem valami mutatványként jelentkezett, hanem a produkció szerves része volt. Egyébként is elmondható, hogy csúcsformában voltak mindannyian, ilyen örömteli, felszabadult játékot nem túl sűrűn tapasztal az ember. (Azt gondolom, hogy a koncerten készült fotók meggyőzően bizonyítják mindezt.) Volt ott minden, fokozatos tempógyorsítás, terjedelmes, de soha sem unalmas hangszerszólók (itt most kíséret nélküli szólókra gondolok), blikkfangos Monk-os dallamok és megoldások, minden, ami ezt a műfajt különlegessé teszi. Hiába, a klub az igazi terepe a jazznek. (Jó volt látni a szakmabeliek közül két bőgősünket: Oláh Petit és Egri Jancsit.) Ami a zongoristát illeti, olykor alig lehetett a kezét látni, olyan hihetetlenül virtuóz és vehemens játékot produkált, szemlátomást nagyon élvezte az egészet. Volt egy hosszú, kíséret nélküli szólója is, ami végképp meggyőzött minket különleges adottságairól. Nem véletlen, hogy mindenki örömmel alkalmazza zenekarában.
Képzőművész barátaim mondják, hogy például egy festményt nem lehet befejezni, csak abbahagyni. Így vagyok most én is, még hosszasan lehetne felidézni a tegnapi élményeket. De csak azt tudom mondani, mint már annyiszor: jazzbarátok tessenek koncertekre járni, nem csak otthon CD-t hallgatni, mert az élőzenét semmi sem helyettesíti!
