The Necks és a Jü&Moester az A38 fedélzetén
Október 13-án az A38 színpadára látogatott a legendás ausztrál The Necks, előzenekarként pedig a Kjetil Traavik Moester-rel kiegészített Jü nevű formáció melegítette be a publikumot.
Mészáros Ádám gitáros, Hock Ernő basszeros és Halmos András dobos különleges triója ezen az estén egy nagyszerű vendégfellépővel egészült ki: Kjetil Traavik Moester, a kiváló norvég szaxofonos (bariton és tenor, valamint klarinét) annyira beleolvadt a Jü világába, hogy igazából fel sem tűnt, hogy nem a bandához tartozik. Sejtelmes átfújásokkal indult a koncert, majd kezdetét vette az apokaliptikusan induló zenei utazás: Hock hosszan kitartott basszushangjai lomha, mennydörgő riffekké alakultak, Mészáros durván torzított gitárja pedig metálos színeket kevert hozzájuk. Moester játéka (főleg az öblösebb baritonszaxofonnal) kiválóan simult a texturába, alárendelt szerepben éppúgy, mint főszerepben. Szólói a nyugodtabb etapokban bontakoztak ki igazán, amikben egyértelműen hallatszott a Coltrane lemezek hatása. Moester hasonló effektarzenállal rendelkezett, mint Mészáros, és jócskán ki is használta: expresszív, digitális futamai és sikolyai főleg azokban a részekben hasítottak, ahol a zenekar is kellőképpen begyorsult: a koncert vége felé már tempósabb, monoton osztinátókra és komplex ritmusokra építették fel a zúzást. Ha minden jól megy, a közönség hamarosan lemez formájában is kezébe veheti Moester és a Jü közös produkcióját.
Az este második fellépője a negyedszázados múltra visszatekintő ausztrál The Necks volt. Nem csoda, hogy a kritikusok teljesen el vannak ájulva tőlük: ennyire egyedi és sajátságos bandát ritkán hallani. Minimalista kortárs zene állítólag, de abban maximalista. Chris Abrahams zongorista a dolog lelke, ötvenperces szettjük elején felvázolt hullámzó motívuma volt koncertjük fundamentuma, amiből elképesztő mélységű és magasságú zenei gondolatok születtek. A The Necks zenéjében megszűnik a muzsika mögé bújt matematikai törvényszerűség; helyette inkább az érzelmek irányítják a sodrást. Éles kontrasztban az előző fellépőkkel a The Necks abszolút akusztikus, hagyományos felállású trió (zongora-bőgő-dob), ezzel ellentétben néhol tényleg úgy szóltak, mint egy komolyabb kamarazenekar. Az értől jutottak el az óceánig, mindezt tulajdonképpen tudatos improvizációk nélkül, zenei folyamatokban gondolkodva, a témát nagyon lassan kibontva. Katarzis után jött egy újabb katarzis, nem lehetett tudni, hogy hol van a csúcs, és azt sem, hogy afelé haladnak, vagy arról lefelé. Mindezt lenyűgöző szépséggel, ambientes áthallásokkal tették. A ritmusszekció (Tony Buck dobos és Lloyd Swanton bőgős) játékukban és egymásra figyelésükben is külön kis szigetet alkottak, Abrahams gyakorlatilag háttal ült nekik, és láthatóan elmerült a maga kis világában, amit a többiek remekül színesítettek nagyszerű játékukkal.
A minimalista zenei gondolkodás két sajátos sarokpontját láthatta és hallhatta a publikum egy nagyszerű estén.
