„SZÁMTANÓRA” A BUDAPEST JAZZ CLUBBAN, AVAGY BESZÁMOLÓ A NICHOLAS PAYTON TRIO SZOMBATI (2014. OKTÓBER 18-I) KÉT KONCERTJE KÖZÜL A KORÁBBIRÓL. SZÖVEG: MÁRTON ATTILA FOTÓK: DESEŐ CSABA

A CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál elképesztő mennyiségű programot kínált a „nagyérdemű” közönségnek. Mi sem örvendetesebb, mint az, hogy a számos jazz koncert közül – ha jól számoltam – tizenegynek a BJC volt a színhelye. Ezt a sorozatot koronázta meg a szombat este két koncerten fellépő Nicholas Payton Trio. Sajnos, ez mindenekelőtt azzal járt, hogy bizony a másfél órát sem érte el az a játékidő, ami miatt Csaba barátom és jómagam is jelen voltunk. Ezzel együtt – a maga nemében – különleges élményt jelentett ez a koncert is. (Érdekes lenne, ha valaki venné a fáradtságot és beszámolna a másodikról.)

Nicholas Payton egyike kedvenc trombitásaimnak az amerikai középgenerációból. Mint arról a koncert előzetesében is írtam, ahhoz a New Orleans-ból származó trombitások csoportjához tartozik, akik Wynton Marsalis – fiatal tehetségeket felkaroló – tevékenységének köszönhetik karrierjük beindulását (Roy Hargrove, Terence Blanchard, Marcus Printup stb). Itthon 2012 januárjában a MüPában láthattuk-hallhattuk, amikor a Jazz Showcase záróestjén a gálakoncerten szerepelt.  A „hibrid” felállásban két amerikai és három magyar vett részt, azaz Payton mellett Tim Ries tenor- és szopránszaxofonos, aki jónevű jazz zenésznek (is) számít odaát, de a Rolling Stones fúvóskórusának is oszlopos tagja. A ritmusszekcióban Balázs Józsit, Pecek Lakatos Krisztiánt és Balázs Elemért találtuk. Jó kis koncert volt, mindenki számára élvezhető mainstream modern jazzt hallhattunk (beszámolónk az Archívumban még fellelhető). Bár az túlzott merészség volt a rendezők részéről, hogy a nagyterembe tették az eseményt (ahelyett, hogy a Fesztiválszínházba tették volna), ami persze azzal járt, hogy jó, ha fél ház volt…

Nos, a szombaton pár perccel 7 óra után indult koncert – érdekes módon – szintén nem volt teltházas, bár megközelítette azt. Nem tudom, hogy mások tájékozottabbak voltak-e, mint én, és az riasztotta el őket, hogy a híres trombitás jó, ha a játékidő 40 %-ában trombitált, a többi főként elektromos zongorajátékkal, kisebb részben énekkel és Hammond orgonával telt el. Azt korábban is tudtam – elsősorban a jazzirodalomból, hogy a billentyűk is megigézik őt (mestere a Marsalis-klán zongorista feje – Ellis volt), de hogy ez mára elhatalmasodott rajta, ezt nem tudtam. A klub programfüzete is megemlítette, hogy „billentyűs hangszereken is kiváló, de mindenekelőtt trombitás zseniként jegyzett…” Nos, a tegnapi koncerten a fordítottja történt, az én olvasatomban egy közepes billentyű-bűvölőt láttunk-hallottunk, aki mellesleg tényleg zseniális trombitás is. Szóval lehet, hogy voltak, akik tájékozódtak Payton aktuális művészeti megnyilvánulásairól?  Bevallom, kicsit megkésve én is megpróbáltam tájékozódni és meg is találtam a neten legújabb két CD-jét, a „Sketches of Spain”-t és a „Numbers”-t egy-két órával a koncert előtt. (Utóbbin aztán már igazán nem kíméli a billentyűket és ebben a felállásban játszik Vicente Archer bőgőssel és Joe Dyson dobossal, mint ahogyan a budapesti koncerten is.) És hogy még érdekesebb legyen a dolog, a 12 Payton szerzemény címei: „Two, Three, Four” és így tovább tizenháromig, a „One” nem kapott kompozíciót. Nos, a koncert is a Kettő, a Három és a Néggyel indult, majd két igazi standard következett: a „Straight, No Chaser” Monk-tól és a jó öreg sláger, az „I Hear A Rhapsody”. (A három saját szerzemény felkonferálása után aztán már többször meg sem szólalt az újabban „kötelezően” kalapot vagy sapkát, és hatalmas fekete szemüveget viselő művész. Nyilván az új dizájn is az új projekt velejárója.)  Két további szám hangzott még el: egy mai hangvételű, „fekete sláger” és egy New Orleans-i marching band jellegű szám, ezt a dolgot második mesterétől, a trombitás Wynton Marsalis-tól tanulta el, mert ő minden koncertjén, bármilyen modern hard bop zenét is játszott általában a végén beiktatott egy New Orleans-i hangulatot képviselő számot. Nos, ebben a két számban Payton még énekkel is súlyosbította a helyzetet, sőt az elsőnél még a Hammondon is „levágott” egy szólót. Egyébiránt minden darabnál a zongorával kezdett, majd trombitált, mégpedig ez frenetikus volt, és egy fém támasztékkal megoldotta, hogy többnyire a jobb kezével a trombita billentyűzetét, ballal a zongora klaviatúráját is nyűni tudta. Hogy ez miért volt jó, ezt csak ő tudná megmondani.  Amikor aztán teljes „erőbedobással” két kézre fogva a hangszert trombitált a ritmustandem kíséretével, ezek voltak a legszebb pillanatok.  A két fekete kísérő a még fiatalabb generációt képviselte (Payton is csak 41), kevés szólót kaptak, de akár a kíséretben, akár a szólójukban könnyen megállapítható volt, hogy elsőrendű zenészek. De hát hány tízezer ilyen kiváló zenész lehet manapság az Államokban? A legnagyobb élmény a Monk-szám volt, emlékezetes szólókkal, eszméletlen drive-val, ritmus- és tempóváltásokkal és minden jóval, amiben ez a műfaj annyira elementáris erejű. A számok címe iránti érdeklődésemtől és némi dedikálástól megkíméltem hősünket, annál is inkább, mert a New Orleans-i induló után köszönte szépen a részvételt és kicsit bocsánatkérő hangsúllyal közölte, hogy még hátra van egy második koncert is, így aztán a közönség sem erőltette a ráadást, hanem – mint Aranynál: „véget vetnek a zenének, s hazamennek a legények… (meg a leányok)…  (Igaz, hogy ami a dedikálásokat illeti, azt már letudtam a MüPá-ban.)

Száz szónak is egy a vége: azért szó sincs arról, hogy megbántam volna a részvételt. Újabb szín volt a palettán, hiszen azt is el kell fogadni, hogy egy nagynevű zenész ma nem feltétlenül azt játssza, amit Art Blakey-nél, vagy Elvin Jones Jazz Machine együttesében csinált, de még csak azt sem, amit a számos saját nevén „futott” combo-ban öt vagy tíz éve. Sőt mi több, még majdnem hangszert is válthat, ha kedve tartja. Ezért (is) lehet irigyelni a nyugati jazzbarátokat, mert ők bizony nem csak egyszer (lehetőleg aggastyánként) látták a műfaj ikonjait, hanem 3-5 évenként (ha nem sűrűbben), újabb és újabb „projektekben”, amik olykor köszönőviszonyban sem voltak az illető korábbi művészetével.  No, de ne legyünk telhetetlenek, azért számos nagyformátumú jazzművészt láthattunk már itthon is, elég, ha csak kedvenc klubom (igaz club-ként nevezi magát) „Világsztárok a BJC-ben” sorozatára gondolok az utóbbi közel négy év során.

És különben is, minden jazzkoncert képvisel valamilyen értéket, annál is inkább, mert – mint minden alkalommal felhívom erre olvasóink figyelmét: „az élőzenét semmi sem pótolja”!!!