IGAZOLTAN KÉSETT VILÁGSZTÁROK A BUDAPEST JAZZ CLUBBAN, AVAGY A CHRISTIAN MCBRIDE TRIO FRENETIKUS KONCERTJE 2014. OKTÓBER 29-ÉN SZÖVEG: MÁRTON ATTILA FOTÓK: SOMOGYVÁRI PÉTER

A bőgő-fenomén 1992-ben, 20 évesen lépett fel először hazai színpadon, mégpedig a Philip Morris Big Band „fiatalok” csapatában. (Honlapunk „Régi műsoraim” rovatában olvashatunk erről a koncertről.) Azóta sikert sikerre halmozott és higgyék el az olvasók, ez nem üres közhely: több mint 300 lemezen található a neve a közreműködők névsorában. Nekünk most kb. fele-fele arányban a legújabb „OUT HERE” című lemezalbumának számait és más – ugyancsak repertoárján tartott – darabokat mutatott be. Ami pedig a másfél órás késést illeti, szabatos angolsággal elmondta, hogy tegnap (kedden) este Zágrábban játszottak. Mivel onnan hozzánk direkt repülőjárat nincs, bécsi átszállással jöttek Budapestre. A köd miatt a zágrábi járat késett és a Bécs-Budapest járat pedig eljött. Így 9 (!) órát töltöttek a Schwehat-i reptéren… Hadd mondjam el előjáróban, hogy frenetikus játékukon ebből semmi sem látszott.

De mit is produkált a három afro-amerikai zenész tegnap este a BJC pódiumán? Először is a zenészekről: trió lévén nincs nehéz dolgom. Christian McBride-ról már a koncert két „előzetesében” (a másik Kajári Andreának köszönhetően) is bőven volt szó (meg a BJC programfüzetéből is megtudhattuk a legfontosabb infókat), nyugodtan kijelenthetjük, hogy napjainkban a legjobb bőgősnek számít a világon. Ennek illusztrálására elég, ha elmondom, hogy a Down Beat olvasóinak tavaly decemberi szavazásán 2220 ponttal lett az első, míg a veterán Ron Carter 1461 ponttal volt a második. (A harmadik Esperanza Spaulding 1311, Dave Holland pedig negyedikként csak 999 pontot kapott.)

Érdekes módon a trió dobosa, Ulysses Owens, Jr.  már volt a BJC vendége, mégpedig a „Világsztárok” sorozat egyik legelső koncertjén, még a Múzeum utcában 2011. május 28-án a hírneves énekes, Kurt Elling kísérői között.

A 25 éves zongoristáról, aki egy másik Christian – Sands – annál kevesebbet tudok, de hogy a trió erőssége volt, azt tanúsíthatom. Annyit viszont megtudtam róla, hogy Dr. Billy Taylor-nál tanult, és McBride Mariann McPartland „Piano Jazz” című rádióműsorában fedezte fel.

Az első szettben (ami csak kb. 50 perc volt) négy számot játszottak. Két standard hangzott el (a „Day by Day” és a „Caravan”), valamint az „Out Here” című CD két száma: az első saját szerzeménye az „I Guess I’ll Have to Forget” (ezt úgy konferálta fel, hogy az első sorban ülő Andrea aznapi születésnapja tiszteletére játssza el) és Oscar Peterson „Hallelujah Time” című darabja. A 25 perces szünetben kiderült, hogy CD-k is (mindenekelőtt az „Out Here”) kaphatóak potom 6000,- Ft-ért, ami azért még Napnyugaton is durva. Hát nem volt ostrom, az biztos. A második félidő szerencsére nem félidő lett, mert ez a teljes „menetidő” legalább 2/3-a volt, jóval több, mint másfél óra. Egy vérpezsdítő funky szerzemény Les McCann-től volt az indítás, majd Freddie Hubbard „Povo”-ja következett. Ezt követte a jó öreg „East of the Sun (And West of the Moon)” című standard, majd saját száma amit, egy zongorista emlékére írt. Ezután egy Memphis-i énekes sikerszáma a „Who’s Making Love” következett (a soul és a R&B teljes arzenáljának felvonultatásával Johnnie Taylor emlékére) és végül a ráadás, ami voltaképpen az előzőek folytatása volt, amelybe még a korábban elhangzott témákat, is bele-beleszőtték, nem is beszélve Mozart Kis éji zenéjének kezdő soráról. (Még a Jackson 5 „I Want You Back”-je is belefért ebbe a medleybe!) Játék volt ez a szó legnemesebb értelmében. (Az „East of the Sun” és a „Who’s Making Love” az „Out Here” című CD-n is megtalálhatóak. Voltaképpen tehát mind az első, mind pedig a második szettben 2-2 szám hangzott el a CD-ről.)

Ilyenkor érzi az ember, hogy milyen nehéz is zenéről, egy ilyen páratlan koncertről írni. Ezt át kellett élni! Ezért most előrehozom a szokásos szlogenemet: „az élőzenét, a koncert varázsát semmi sem pótolja”. Hát szerencsém is volt, mert a lehető legjobb helyről pontosan középen a bőgőssel szemben (két hazai bőgős: Földvári Balázs és Oláh Zoli között) ültem és kb. három méterről csodálhattam azt a valószínűtlenül virtuóz játékot, és azt a meleg, gyönyörűséges soundot, amit ez a világcsoda produkált a pódiumon. A dolog természetéből adódóan nyilván vezető szerepe volt a bőgős játékának, de ez nem volt eltúlzott és zavaró, igazándiból az „East of the Sun” első felében volt terjedelmes összefüggő szólójátéka, de – ha valami élvezetes volt – hát ez aztán az volt. A két sideman is elképesztő szakmai tudás és az elengedhetetlen „feeling” birtokában volt. Jobbra Ulysses Owens Jr. a doboknál hihetetlen zsonglőrködést csinált, miközben olyan szenzibilitással dolgozott, hogy bárcsak hazai dobosaink látták volna ezt a „workshop”-ot. Nem is lehet ezt szavakkal elmondani. (A szünetben a tatabányai jazz keménymag vezetőjével, Fazekas Sanyival megállapítottuk, hogy ilyen sebességű kéztechnikát talán elképzelni sem lehet, szinte nem is láttuk, pl. hogy mikor váltott seprőről verőre játék közben…) Balra pedig egy igazán kitűnő, rendkívül fiatal zongorista: Christian Sands. Mindent tudott, amit ebből a hangszerből ki lehet hozni. (De jó is, amikor egy Steinway szól, nem pedig egy „zsebzongora”.) S ha már Sanyit említettem, el kell mondani, hogy négy tatabányai barátunk is ott volt (nekik aztán pláne nem hiányzott a késés), de akiket még láttam a „szakma” részéről, azok a mellettem ülő két bőgős mellett Berkes Balázs, Szalay Gábor, Bágyi Balázs, Berki Tamás, Kalmár Zoli, Sárvári Kovács Zsolt és Soós Marci voltak, de nyilván mások is kíváncsiak voltak erre a nem mindennapi élményre. (A Jazzma.hu stábja is három fővel képviseltette magát, főszerkesztőnk sem hagyhatta ki ezt az eseményt.)

Szót érdemel még az a fantasztikus kapcsolatteremtési készség, ahogyan a „leader” a közönséggel kommunikált. Azzal kezdte, hogy elnézést kért a jelentős késésért és elmondta az okát. De az egyes számok felkonferálásánál is kedvesen mosolyogva, humorosan adta elő mondanivalóját.

A második szettben az első sorban „kalózkodó” képfelvételt készítő személynek viccesen odaszólt, hogy ne az egész koncertet tegye fel a YouTube-ra. Lehet, hogy egy szót sem értett a poénból, de eltette a gépet, majd a legvégén nem felejtett el kezet nyújtani, hogy barátként váljanak el. Egyébként is a sokszor hiányolt „a játék öröme” valósult meg a színpadon tegnap ennek a három kiváló művésznek az előadásában. Azt gondolom, hogy ez is egy fontos adaléka lehetett a képzeletbeli „workshop”-nak.

Száz szónak is egy a vége: aki ott volt, az tudja, hogy miről beszélek, és biztos vagyok benne, hogy egyetért. Nem is lehet elképzelni, hogy egy ilyen produkciónak lehetne kifogásolható pontja. Erről jut eszembe, hogy hiába kértük, kérjük a hazai jazzelit jeles képviselőit, hogy legalább egy ilyen koncert után írjanak pár sort, szakmai szempontból láttatva az eseményeket. Egy-két ilyen megnyilvánulás volt közel 4 év alatt – elég szomorú. (Március 1-én leszünk négy évesek.) Hozzászólás is csak akkor érkezett, ha az illető zenészről nem dicshimnusz született… Olyat jó, ha négy-öt esetben tapasztalhattunk, hogy megköszönték a beszámolót.  De ne legyünk ünneprontók, a tegnapi este tényleg „Jazzünnep” volt, a szó minden értelmében. Csak köszönettel tartozhatunk a BJC-nek a kortárs amerikai jazz hazai megismertetését illetően. A merész elnevezés („Világsztárok a BJC-ben”) reális háttérrel bír, hiszen az vitathatatlan, hogy semelyik itthoni koncertügynökség, vagy rendező szerv ilyen nagy neveket (és főleg ilyen gyakorisággal) nem hoz a jazzszerető közönség számára. Még annyit, hogy a klub már évek óta szerepel – egyetlen magyarként – a vezető amerikai jazz magazin, a Down Beat listáján, amely a világ legfontosabb jazz színhelyeit sorolja fel!