RENDHAGYÓ DRESCH-KONCERT, AVAGY A GÁSPÁR KÁROLY TRIO FEAT. DRESCH MIHÁLY PROJEKT AZ IF CAFÉBAN 2014. OKTÓBER 31-ÉN SZÖVEG: MÁRTON ATTILA FOTÓK: CSÉCSI ATTILA

Nyomós okai voltak annak, hogy tegnap este – egy év után – hirtelen elhatározástól vezetve ellátogattunk az egyébként joggal népszerű fővárosi jazzbázisra, ahol rendkívül nívós koncertek voltak, vannak és lesznek. A két alapvető ok: egyrészt nem hallottam még az együttes „névadóját”, Gáspár Karcsit „élőben” (csak figyelemreméltó írásait olvastam Lemezpolc rovatunk CD-kritikái között), másrészt különlegesnek ígérkezett kedvenc szaxofonosom, Dresch Misi konvencionális értelemben vett mainstream modern jazz játéka.

Az már csak az én finnyásságom, hogy jobban szeretem a zenét magát, mint amikor tányércsörgéssel, hangos beszéddel, netán ordítással van „fűszerezve”. Sajnos, ez minden olyan helyre (Opus, Ladó, iF stb.) vonatkozik, amely étteremként is üzemel. A műfajnak világszerte való alábecsülését mutatja, hogy olyan étteremről, vagy klubról még nem hallottam, ahol egy klasszikus zenét játszó vonósnégyes, mondjuk olyan „körítést” kapna, mint amilyen a jazzklubokban elfogadott. (És akkor még finoman fogalmaztam.)

Sajnos, a fenti véleményem nyilván pusztába kiáltott szó, mint az is, hogy miért kezdődik minden produkció 20-30 perces késéssel kis hazánkban. (Tegnap este is a fél 8-ra hirdetett esemény kb. ¾ órás késéssel indult.) S hogy ez azért másokat is zavar, idézem Pallai Péter sorait a BJC és a koppenhágai The Standard klub kölcsönös csereakciója kapcsán ezekben a napokban rendezett minifesztivál Tony Lakatos koncertjéről írott beszámolójából: „A The Standard-ben roppant szigorú a fegyelem. Időben kell beengedni a közönséget, és akkor a próba és a beállás azonnal abbamarad. Vagyis itt nem követhető az ősi magyar hagyomány, miszerint a közönség már türelmetlenül toporog odakint, amíg bent vígan folyik a próba…” és így tovább. Nem én írtam… Ez persze nem az étteremként is funkcionáló helyekre vonatkozik, ott „csak” a hosszú késés a jellemző, a kinti toporgás nem.

Na, de írjunk most már a pozitív dolgokról, hiszen az én szlogenem az, hogy „az élőzenét semmi sem pótolja”. Ráadásul ez tényleg így is van.

A címben említett kitétel oka az, hogy jóllehet ez „jogilag” a Gáspár Károly trió koncertje volt, mégis „rendhagyó Dresch-koncertről” beszélhetünk, hiszen a saját különleges útját járó nagy tenorosunk (persze számos más fúvós hangszeren is játszik) ezúttal a „régi szép időket” idézve csupa standard-ekből álló műsort adott elő, legnagyobb örömünkre. Ezt a tenor-soundot egy méterrről hallgatni nem akármilyen élmény volt. További szenzációs élményt jelentett a fuhun használata, ami modern jazzt játszva is teljes értékű fúvós hangszernek bizonyult, a jazzes környezetben kicsit a fuvolára hajazva. A repertoár is óriási volt: mindjárt egy jó lendületes Dexter Gordon kompozícióval indítottak a „Cheese Cake”-kel. Majd az „I’ll Remember April” következett, ezt követően került elő a fuhun Duke Ellington „In a Sentimental Mood” című közkedvelt standard-jének csodás interpretálásához. Wayne Shorter „Footprints”-éhez leállás nélkül vezette át Misi a bandát, szintén a fuhunnal, de később a tenort is újra használta ebben a számban is. Az első félidőt Coltrane remekműve a „Naima” zárta, amelyben Misi hátborzongatóan idézte a Trane-féle soundot. (Azért nem véletlenül a legjazzesebb hangszer a tenorszaxofon!)

A szünet után már csak három számot hallgathattunk, de alighanem elérve a első félidő időtartamát. A „Body and Soul”-t, mint a lerágott csontot szoktam emlegetni, de Misi megmutatta a régi közhely igazságát: ebben a műfajban nem a „mi”, hanem a „hogyan” a lényeg. Monk  örökzöldje a „Straight, No Chaser” következett (nem különlegesség-e, amikor fuhunon hangzik fel a közismert téma?), majd egy középgyors, elmondhatatlanul gyönyörűen „kivitelezett” „It Could Happen to You” zárta az estét.

Igazságtalan lennék, ha nem írnék maximális elismeréssel az est „névadójáról” – a Gáspár Károly által vezetett trióról. Első találkozásom művészetével meggyőzött arról, hogy a remek zongoristákban nem szűkölködő hazai jazz szcéna egyik oszlopa. Nagyon élveztem érett játékát, pedig csak egy viharvert pianino állt rendelkezésére. Már várom a BJC Steinway-én való játékát! Orbán Gyuri bőgőzése, szólói ezúttal is zajos tetszést arattak. Baló Pista csodás dobjátéka szervesen illeszkedett az együttesbe, de nem csoda, hiszen évtizedek óta árnyékként kíséri Dresch Misit.

Minden „gyűrődés” dacára sokáig emlékezetes koncertnek voltunk szem- és fültanúi tegnap este. Köszönet Karcsinak, hogy ezt a projektet összehozta, mert évek óta nem hallottam Misit ezt a fajta – valljuk be a műfaj legstrapabíróbb stílusát képviselő – zenét játszani. Kíváncsian várom a Gáspár-trió soron következő koncertjét „csak” hármasban!