DÉLUTÁNI WORKSHOP CHUCK ISRAELS-SZEL A BUDAPEST JAZZ CLUBBAN 2014. NOVEMBER 22-ÉN SZÖVEG: MÁRTON ATTILA FOTÓK: SOMOGYVÁRI PÉTER

Érdekes összejövetel színhelye volt szombaton délután 2-kor a BJC. A neves amerikai bőgős Chuck Israels villámlátogatásának lehettünk tanúi, aki a magyar-szlovák határon fekvő Sahy (Ipolyság) városában adott koncertet Juhász Attila és Bágyi Balázs társaságában szombaton este 7 órakor, mégis vette a fáradtságot, hogy találkozzon a magyar jazz zenészekel és – a rajongókkal.

A Magyar Jazz Szövetség kitűnő dobos elnökének, Bágyi Balázsnak az érdeme, hogy ez a találkozó létrejött. Legyünk őszinték, nem sok ember vállalta volna ennek a borotvaélen táncoló szombat délutánnak az ilyen megszervezését, hogy kb. ½ 5-ig program Pesten, majd lóhalálában autózás a szomszéd országba, ahol ugyan a határvárosban, de nem ½ 8-kor, nem 8-kor, de nem is 9-kor, hanem már 7-kor kezdődött a koncert. (Remélem idejében odaértek.)

A neves amerikai bőgős személyében egy 78 (!) éves, de mind fizikailag, mind szellemileg kiváló állapotban lévő művészt és remekül kommunikáló személyiséget ismerhettünk meg. Róla tudni kell, hogy érdekes módon műszaki pályán kezdte felsőfokú tanulmányait és volt a híres MIT hallgatója. Ez nem más, mint a Massachusetts Institute of Technology, amivel mérnökként jómagam is voltam kapcsolatban, persze később, mint Chuck. Aztán volt a másik nevezetes egyetem, a Brandeis hallgatója is, de a jazz fővárosa, New York közelsége miatt a jazz vonzása minden más érdeklődést legyőzött. Kísért olyan nagy énekeseket, mint Billie Holiday, vagy Dakota Staton, játszott George Russell-nél, majd Scott LaFaro tragikus halála után került abba a pozícióba, amely ismertté tette: a Bill Evans Trio bőgőse lett. Hatalmas koncertkörutakat tettek az Államokban és Európában, és számos lemezalbum készült velük abban az időben. Israels játszott Stan Getz-cel, Hampton Hawes-zal, Eric Dolphy-val, Gary Burton-nel, Herbie Mann „Nirvana” című lemezén az Evans Trio kíséretével játszik a híres fuvolás. 1966 elejéig maradt a trióban. Ahogyan elmondta, a rock korszak beköszöntével a jazz zenészek vagy marginalizálódtak, vagy kénytelenek voltak kommersz zenét játszani. Neki egyikhez sem volt kedve, így aztán a zenei pálya olyan területei felé fordult, mint a komponálás és a hangszerelés, emellett persze a tanítás. Mindig is sokirányú volt az érdeklődése, hiszen már a 60-as évek legelején is turnézott a Ballet USA táncegyüttesel Európában, 68-71 között többször járt Európában, ahol például a Dán Rádió Big Band-jével és az Észak-Német Rádió nagyzenekarával saját műveit játszotta fel.  Tanított Stockbridge-ben nyári kurzusokon, majd a Brooklyn College-ben, közben létrehozta a National Jazz Ensemble nagyzenekart, amelyben olyan szólisták szerepeltek, mint Tom Harrell, Sal Nistico, vagy Jimmy Knepper, és olyan vendégek, mint Lee Konitz, Herbie Hancock, Phil Woods, Roy Eldridge, és a régi barát Bill Evans. Rengeteg díjat nyert saját kisebb és nagyobb lélegzetű kompozícióival. 1981-ben telepedett le a Nyugati Parton, először San Francisco-ban, majd 86-tól a Washington állambéli Bellingham-ben, 24 év óta pedig Portland városa az otthona a festői Oregon-ban. Főleg tanítással foglalkozik, le is játszotta a tanítványaiból alakított oktett egyik kitűnő felvételét, amely Horace Silver „Doodlin’” című száma volt. Kiváló pozán, tenor, majd trombitaszóló és az egész zenekar játéka az eredeti Silver Quintet-re hajazó, mégis sokkal korszerűbb hangszereléssel győzött meg minket arról, hogy milyen magasfokú oktatás is folyhat Portland-ben.  Érdekes volt, hogy Israels nem feltétlen rajongója Coltrane-nek, inkább Rollins nagyságát hangsúlyozta. Ez annál inkább is meglepő volt, mert éppen 1958-ban játszhatott Trane mesterrel, aki akkor éppen még az Israels által is oly’ nagyraértékelt (Art Blakey, Horace Silver, Donld Byrd neve hangzott el, tehát a Blue Note sztárjai) zenei vonalat vitte, akkor készültek kitűnő Prestige albumai, és egyetlen Blue Note lemeze a „Blue Train”. Ennek boncolgatásába nem tudtunk belemenni, mert Prof. Israels-ből, mint az egyetemi tanárokból általában kérdés nélkül is ömlött a szó. Nagyon tiszta angolsággal (vesd össze Willis Conover) érthetően beszélt, de persze nagyon sok szakmai finomságot is adott elő. A szakmát néhány – számomra ismeretlen –  fiatal, és a két veterán bőgős Berkes Balázs és Csuhaj Barna Tibor képviselte. (A Jazzma.hu létszámfölényben volt: Csányi, Csécsi, Somogyvári és még Márkus Jóska is Székesfehérvárról, valamint e sorok írója.) Sajnos, a színpadon lévő trió nem sok zenét nyújtott, mert az idő elrepült, így mindössze az induláskor eljátszott „9:20 Special”-ben és a végén interpretált „Bye Bye Blackbird”-ben élvezhettük a nagynevű vendég kitűnő bőgőjátékát. (Majd elfelejtettem, hogy Juhász Attila zongorázott és Bágyi Balázs dobolt, ebben a felállásban léptek fel este Ipolyságon is.) A témát persze, mindkét szám elején és végén a vendég mutatta be, nagy örömünkre, gyönyörűen. Mindent egybevetve nagy élmény volt a találkozás és reményünknek adtunk kifejezést arra nézve, hogy egyszer talán koncerten is találkozhatunk még vele Magyarországon!